Ha mesélni tudna...

Ha mesélni tudna a kórházi folyosó, kiderülne milyenek is vagyunk mi, életet taposó emberek.
Örömök, bánatok, mosolyok, keservek, család vagy bús magány, idős és fiatal életek, tarkabarka
létmesék, ilyet nem ír a képzelet.
A folyosónk végén "beszélő" tábla "Szülészet, Nőgyógyászat" vezet egy másik világba. A bejárati
ajtóig vezetett napi három sétám, közelben egy fehér pad, ott láttam a témát.
Látogatók betegek, mesélnek ismeretlenül is életet. Láttam boldog arcú fiatal párt orvostól elköszöntek,
a lány kicsit pocis volt, mosolya is elárulta édes titkot rejteget.
Láttam boldog kismamákat, kedvesen szállt a szó, bátorítják egymást, igen ez így való.
Apukát is láttam, egyedül magában egy esti órában, idegesnek nem látszott, de keze közt a táska
várakozást ingázott.
Aztán láttam idősebb párt, kéz a kézben jöttek a folyosó belseje felől, arcukon beletörődés, remény
valamit csak hoz a jövendő.

Életek jönnek, mennek, sőt sokszor több is indul mint érkezett, a pad csak marad bölcs magányában,
és tán éjjel álmodik magának fa verseket.