Bundás karácsonyi ajándék
Szép lassan hagyunk mögött megállókat, ahogy száguldunk az idővonaton. Elköszönt a nyár, varázslatos színeivel ránk köszöntött az ősz, és sorban érkeznek az emberes hónapok. Most már jó visszahúzódni a lakásba, előkerülnek a kabátok, és lassan fűteni kell. Tele szívünk-lelkünk a nyár emlékeivel, ám a naptár szigorú, emlékezni hív, én nem igazodom hozzá hiszen az egyre nagyobb hiány lüktető forró seb bennem. Életformám lett az egyfajta fájdalom, ami az igazi mély szeretet lenyomata talán, egyben alázatra kényszerít és kötelez, hogy a lelkitanulmányok szellemében éljek, és gazdálkodjak mindazzal a vagyonnal ami maradhatott. Nem, nem pénz, szó sincs róla, sokkal több annál. Hangulatok, pillanatok, mondatok, beszédfoszlányok, önvizsgálat, amit tettem, jól tettem-e, jobban kellett volna, de nem önmarcangolás, hiszen az hasztalan lenne. Ajándék a téma, sokat gondolkodtam, kerestem-kutattam emléktáramban, miről is meséljek, amiben részem volt, de ha leírom belőlem is egy darabka. Akkor még csak tervezgettünk vőlegényemmel közös életet, optimistábban néztünk a jövőbe mint most, de akkoriban költöztettük a kék madarat magunkhoz. Karácsony előtt néhány nappal történt, ahogy szokása volt, útban hazafelé betért hozzánk. Hívtam volna be, de sietett nagyon. Akkor láttam meg az útitársát, egy picike barna remegő-nyöszörgő kifli egy papírdobozban. Persze, kiemeltem, hogy megnézhessem közelebbről, nagyon aranyos németjuhász-kölyök volt. Hát őt most kaptad? - kérdeztem hitetlenkedve. Igen- ajándéknak szántam apáméknak, igaz nem most, hanem majd ha nagyobb lesz, dehát most hozták, mit tehettem? - nézett rám megjátszott tanácstalanul, ez a kedvessége azóta is derűje szívemnek, hiszen ha valamiben megegyeznek a családjaink, az az hogy nagyon szeretjük a kutyákat. Tudtam, hogy nagy meglepetés lesz, és igen jó helyre fog kerülni. Elköszöntünk, ahogy előre vártam, apósomék örültek nagyon, a kiskutya hamar a szívükbe lopta magát. Mikor földi útjukat bejárva s bevégezve sajnos búcsút vettek tőlünk, Buksi fél évvel élte túl őket. Mikor legutoljára láttam, beteg volt már nagyon, óvatosan megsimogattam, tekintete ismerősen villant még felém. Bár nyugodtabb volt sokkal, de néha ahogy Nalára nézek, mintha őt látnám magam előtt.