Fekete vasárnapban, a nap aranya

Lesz egy találkozó a hétvégén Pécs mellett, Erdélyből elszármazott írók, költők csoportjának találkozója. Csatlakoztam a csoporthoz, és ígértem, ha elfogadják, nagy szeretettel küldöm azt a versemet amelyik megjelent a Magyarok vagyunk Európában című könyvben, mivel bár nagyon nem szívesen de nem lehetek ott. Vasárnap meglepetés ért, kértek tőlem egy verset, gondoltam, idehozom először, innen utazik tovább.

Távolba nézek


Szobányi szépség, barna-kék kedvesség, 
mint gömbbe bevonz az emlékezet.
Ezt szerettem volna, évek teltek el,
felejtem a múltat, jövő időben, a most
érdekel.


Felnézek a mennyezetre, s szinte hallom
hogyan susognak a csodálatos fenyőerdők,
elandalít, és valahonnan a messziből,
hallok egy régi szép mesét.


Talpam alatt a padló tartja hűséges tenyerét,
mint oltalom a fent és a lent, ilyent
nem éreztem soha még. Mindehhez kék fal,
lelkem üdve diadalmat ül, magam vagyok,
de mégsem egyedül.


Tűnt korok hangulata sejlik fel mélyről,
oldás és kötés. Isten ajándéka nekem
alázat, kapocs, s nem is akarnék, 
de nincs menekülés.


Családfa gyökere Erdély szép tája,
két ága mint szerető ölelés, 
míg élek szívemet visszavárja.
Nem jártam arra még, de rabul ejt
a sok, hallomás-szép emlék, 
hiszem, hogy még életemben
látni fogom igaz-élő tükrét.