Fehérben feketén

Öreg szemekben még fény csillan,
villanásokban mint tükörben,
tűnik fel sok-sok élet-emlék,
mint kopott festmények, kopott keretben
de életre kelnek ha végigsimít
rajtuk az éltető napfény.

Szívélyes mosolyok, vagy csak
nagyon beteg csendek,
hiába a sok egyenzöld-ruha
itt is színes a világ,
csak ehhez más látás kell
más szemüveg,
más lélekvirág.

Asztalnál ülnek fegyelmezetten,
csendben akár a nebulók,
ápolók hangja megfellebbezhetetlen,
lefeküdni egész nap nem lehet,
nehogy történjenek balesetek.

Én nem ítélhetek, innen s oda,
de szavam most rendesen tétova,
hiszen e lelkek valamikor építettek,
s most a szeretetet mit adtak,
megszolgálva visszakaphatnák,
de csak közömbösség az "abrak":(

Párom a bőrszéket kínálja egy néninek,
ijedten szól másik, nekünk nem szabad,
de ő nem cseréli vissza azért sem,
majd ha szólnak, de nem hamarabb.

Elköszönünk, holnap útunk úgyis visszavisz,
lelkemen a súly, lehúz mély hallgatásba bilincsel
s nem bírok a belső könnyeimmel,
én megint felelősséget vállalok majd
az öregért ki hazatér,
de oly sokan vágyakoznak kis szeretetért,
s bennem hiába üvölt a Miért?????