Ez is egyfajta szerelem!:))

Felébresztettek...fél kómásan még eldöntöttem alszom egy nagyot...aztán láttam egy csomagot...egy hatalmas szempárral és egy megigéző tekintettel...hallottam egy csodálatos hangot...Ildikó, 3600 gramm, 55 cm. A hanggal azóta is tartom a kapcsolatot, megtudtam "hivatalosan", hogy minden gyereknek van egy nemző és egy szülőapja, ez utóbbit minden fontosabb életállomásról tájékoztatom, legutóbb a sikeres érettségiről volt szó, és imádtam a, "és hová megy a gyerek?" kérdést.

Az biztos, hogy akkor hárman komoly feladatot kaptunk, ami összehozta sorsunkat, az orvos mindig mondta is... hogy miattunk öregedett egyszerre rengeteget...ha lehetne, azért nagyanyámnak megmutatnám Ildit, bár én hiszek benne, hogy látja, hogy a macskaszaros tettével mit veszélyeztetett, és én mit köszönhetek ennek az öreg doktor úrnak. Születése után el is vitték tőlem, én két napra a császár miatt őrzőbe kerültem, de őt sem láthattam csak pénteken délelőtt, és utána csak vasárnap este, akkor is csak suttyomban...le kellett cserélni a vérét. Egy évig gyógyszerezték, akkorra túl lettünk az életveszélyen de fennállt a lehetősége, hogy 10 éves koráig megvakulhat. Mára már minden rendben.

Olyannyira, pár éve előállt a kéréssel, neki macska kell...dokinak telefon, mi legyen...baj lehet ha engedem, akkor is, ha nem.

Legyen macska, legfeljebb még kezelhető ha valami visszamaradt, nem lesz probléma ha majd ő akar gyereket, baj nincs, kandúr van...sajnos a szép két foltos kis cica óvatlanabb volt, és egy útra átutazott a szomszédba...csak oda.

A tekintetet azóta is látom, igaz ritkábban, de a kapocs belénk marta magát, és bár nem tipikus anya-gyermek kapcsolat a miénk, ugye, én példát nem láthattam, és sajnos elég sok hibába beleesek amit anyám is elkövetett ellenem...de nem bántam meg, hogy inkább barátja voltam mindig is, most meg már végképp nem bánom:) és persze a nagy érzelmek, amitől anyaság az anyaság, a várakozás izgalma, s aztán az új élet, ami tőlünk van, és rajtunk múlik.

Büszke vagyok nagyon most, írhatom át az útvonal tervet...lássuk... elő a régi papírt, úgy 24 évvel ezelőttről...család...75%-ban van, a második gyermek a könyv lesz, mert Ildi-tesó sajnos túl gyorsan elment...éppen egy évre rá, mostanában sajdul bennem a hiány, de jobb ez így, a doki is mondta, ha nagyon nem muszáj, nem kellene erőltetni.

Amikor iskolás lett, és alsóban kiderült neki van érzéke a matekhoz, felsős korától kezdve noszogattam, kell az érettségi, ha megvan, akkor diploma, engem nem kergettek az asztal körül...de az idő engem igazolt. Fél évem ment rá, míg eldöntöttem, nincs mese, nem tudok eljutni fájdalom nélkül a munkahelyemre, fel kell adnom azt amit nagyon szeretek, a nyüzsgés a mai napig hiányzik, de vigasztaltam magam, Ildi mellett tudok lenni, jobban tudok figyelni rá.

Aztán jött a középiskola, sulival nem lenne gond, de a kollégiummal igen csak nagy, párom dörgedelme a csakazértis, nálam süket fülekre talált...hogyne, amikor délelőtt kapok egy hívást, hogy minden rendben, és háromkor belezokog a lányom a telefonba, hogy nem megy...de...félévig ki kell bírnia...ő akarta...

Sógornőm megsemmisíően nézett az öccsére, és tőlem csak annyit kérdezett, el tudod intézni? Megpróbálom!

Telefonhívás...szeptember 6.-án már itt kezdte a 9.-et!

Egyébként, minden kör bezárul. Nyolcosztályos gimnáziumba ideakartam íratni, azt mondták fix a létszám, különben is...még egy tassi?   Aztán végül csak itt végzett...igaz nem nyolc, hanem négy év után.

Majd egyszer, túl a meséken, a versesköteteken, egy könyvvel szeretném megköszönni azt a csodát hogy anya lehetek!