El...

nem kicsit nagyon...jutalom, ez a nem

tudom hányadik,

síros hajnal-reggelem,

de megérdemeltem

úgy kellett nekem.

Hisztisnek kell volna lenni,

követelezőnek, mert talán

nem fájna ennyire már,

hogy mélység és magasság

közt oly tág a határ.

Kifordulok, lelkekbe

belefordulok, mosolyokból

tengert terelnek nekem,

lelkem delfinje szabadon

ficánkolhat, egészen

a kapuig...hát mit vétettem Istenem?

Sose értettem, miért éppen

a húszon felüliek a vízválasztók,

de nagy hóhér a megszokás,

vagy!!! csak a megszokásból

odavetett szavak, hogy hiába

mondom, hogy itthon ahol

még én vagyok otthon, nem

áll meg a minta, mert

csak feketül vagy sápad,

s olyan lesz mint ha...

Nem és nem, nem és nem...

de elfogytak a szavak,

aztán ha már szakadt a cérna

csak három szempár

kerekedik nagyra, 

s lesz a tekintet egyre szánalmasabb.

(Az én sebem pedig

csak nő szépen, sebaj

bent a kórházban több lesz az idő,

nem leszek itthon, nincs aki papol,

esetleg szétcsúszik néhány fogaskerék,

ami amúgy nem észrevehető)