Divat

Szegény, már rettenetesen unta, hogy csak hiába tölti az idejét. Boltokán át járja Golgotáját, ismeretlen emberek otromba gúnyszava felkavarja.
Hiszen ő is ember, igen, hús-vér, lélek-szellem, Isten teremtménye. Kilóg a sorból, nem azért mert ki akar..., sőt ő egyáltalán nem akar kilógni,
de kiközösítik, kizárják, nem fér a sablonba. Eltér a mérete, mondták sok helyen...s ha csak mondták volna, de kikacagták gúnyosan. Nem érdekelte,
sokáig, nagyon sokáig, és nagyon nem, ám az utolsó helyen ahonnan végül kidobták, történt valami. Jé, én már láttam magát több üzletben is,
miért zaklatja az embereket, hát nem érzi, hogy csak maga nélkül lesz a világ igazán kerek. Nem, nem, ne szolgálják ki, hadd menjen el, nem is értem,
minek az ilyennek élet, hát csak a mi renoménkat rontja el. Mit szól a világ?
És ebben a percben kitört a katasztrófa...visszaszólt...most először...szólt?...üvöltött...Au-revoir...már megyek is innen, gyilkos...megölte a lelkemet...de
látja én nem haragszom...viselje...viseljék csak azt a sok talmi csillogó ál-ruhát, már megyek is...bocsánat hogy élek, VILÁG! 
Pár pillanat, és már ott sem volt...csendesen elindult könnyeit nyelve, de megmentette a lelkét. 
Indult volna hazafelé, de valaki útját állta, egy kis anyóka nézett könnyes szemébe, majd szelíden dorgálta...én segítek Neked,  valaha varrónő voltam, a Szeretet utca tudod-e hol van? Persze, én is ott lakom. Igen? De jó! Ha a templom felől jössz házam a harmadik a bal oldalon.
Csend lett, nincsenek szavai némaság foglya. Rosszat mondtam, kérdi az anyóka, nem...én szemben lakom, mindig csodálom a rózsakertjét,
szívem örömét adja, mikorra menjek, anyóka?