Csak gondolkodom

Két jól szituált szenvelgő nő ült velem szemben a Bőrgyógyászat aprócska várójában. Látszott, lerítt róluk fenemód jól megy mindkettőnek. Mivel elég közel vannak a szék sorok nem tehettem meg, hogy ne figyeljek rájuk.
"....jön a tél....fűteni kell....már többször leesett az ágyról, én nem bírom...", hallgattam a lamentálást és pillanatokon belül megtudtam, hogy egy kilencvenéves édesanyáról van szó, aki "csodálkozott is az orvos mert hetvennek sem néz ki amúgy...nem akar menni otthonba...de majd mi eldöntjük, mit akar...én nem tudom vállalni."
Kínzó fájdalmam, kezdődő megfázásom ellenére küszködtem a dühömmel és a lelkembe csorgó könnyekkel. Jó, nem látok a sorsukba rendben, "Ne ítélj, hogy ne ítéltess"...de gondolkodni szabad, ugye?
Ha most kilencvenéves a néni, akkor ő egyidős lenne az én "tyúkanyótermészetű nagyanyámmal", anyám édesanyjával...anyám szerint pont olyan vagyok, de persze ezt sem nekem mondta, hanem Ildinek.
Akkor életében kapott ő mindenfélét...s ahogy a lányát elnéztem, hát ő a maga részéről elég jó munkát végzett.
Eszembe jutott, én olyan nénit vállaltam el ismeretlenül hét éve, aki a kislányát vesztette el. S bár néha műsort csinálunk a szomszédoknak, de a kölcsönös tisztelet megmaradt.
Másik, laktam olyan albérletben, ahol a házi néni a volt férje édesanyját vette maga mellé!!!! mert úgy látta, a fia nem látja el rendesen, kérdeztem mit szól az új férje...önérzetesen közölte, semmi köze hozzá, neki az anyósával nem volt baja, arról nem tehet, hogy ilyen lett a fia, de ő mindenképpen segíteni akar rajta.
Amikor mi eljöttünk, akkor alakították át komfortossá azt a lakrészt a néni számára.
Van olyan ismerősöm, aki hónapokig ingázott határon túl élő nagybeteg édesanyja és saját családja között.

A néni ahogy elnéztem, nagy valószínűséggel otthonba fog kerülni....eddig tart a szeretet?