Brummológ

Csatát nyertem, de nem háborút... sajnos, igazuk volt, belátom. Néha jó egy-egy ilyen kirándulás, de egyelőre nem kérek belőle. Mikor elindultunk, itt olyan szépen sütött a Nap, sikerült mindent gyorsan intézni, megvan a tulajdoni lap is. Pillantások, gonoszak, gúnyosak...és sajnos az egész közérzetemnek van egy negatív jellege...félelem szorít össze belül, azon túl, Ildi mondta mindig, hogy a következő két végzős osztály borzalmas, igaza volt, égbe nyúló kamaszok, kabátnyi egós tekintetek, "az én házam az én váram, ne szólj hozzám, rám se nézz", a kisebbség mintha még nagyobb többségben lenne, jobban szorítom szatyorkám fülét. Ha már ott jártam, megint vettem fonalat, készen van a gyertyás terítő csak ki kell hímezni, kedves szavak délidőben, a CBA-s pénztáros szeme felsóhajt, meghallva a magyaros jónapotomat, aztán míg a buszra várok, látom egy pillanatra a riadt tekintetét, amely fürkészi, hogy az ajtó előtt állók, vajon bemennek-e vagy sem...what a wonderful world:( 
hová rohanunk vajon, és miért nincs idő a másikra, a régi életrészünk - állítólag - rossz volt, de az nem rohant. Láttam iskolásokat, és nem tudni merre tolják majd az ország szekerét...láttam aggodalmas anyukát, és az ismerős idős párt, túl a hetvenen, támogatták egymást...a bácsi riadt, nem tud elmenni a középső ajtóig, a néni nyugtatja, a sofőr úgy is megengedi, ráérsz jelezni, ha átérünk a kis hídon, és egy csoda, amiért mindig mondom, hogy érdemes élni, és égni, és vigyázni rá...csak nyugodtan mondja a néni, akkora szeretettel, hogy meglátom lassan elmúló életük képeit. Na ez az, amit elvesztettünk sajnos...és ez a való világ...nem az a pénzen vett. Mikor én értem célba, leszállt két gyerek, alsósok lehettek, egy kislány és egy kisfiú. Ő elindult, de a lány szólt, várjuk meg míg a busz elmegy...aztán a kislány kérdezett...addig jó míg sok a pár, és mindig van aki vezet.
Pénzintézetben adakoztam, gyermekmentő szolgálatnak, csak egy ötvenes, ők nem, de én TUDOM, HOGY ÉN ADTAM. 
Még indulás előtt kaptam egy megrendelt avon termékmintát, és egy jó kis beszélgetést...és egy új Pimpi olvasót, és sok új reményt!


BÜFÉ MA


Szendvics emberek, de nem úgy...hogy két kartonlap közé,
hanem másképpen, némely kenyérszelet-karakter, némely
szalámi...érettebb, karakteresebb...csak egy a baj, kevés a vaj,
mármint, hogy ezen a lejjebbi szinten. Nincs meg az a régi
joviális-kedélyes hangulat, sarkosak sőt sarkítottak a beszélgetések,
persze nem vagyok földig pesszimista, mert azért vannak kivételek,
csak nem ismerek már olyan szabályt, amit erősítenek. 
Vajazni...persze, de az csak felfelé szokás, és nem is ilyen szöveg-
környezetben amit most gondolok, de szomorúvá tesz, hogy
ez már régóta nem az a világ, és sajnos ezt nem látják, a nagyokosok.


Ám...kicsi-kicsi mosolybüfét képzelek, ahol nincs ár, csak kapni lehet,
jó szót, vagy akár egy kellemes beszélgetést...én nem vagyok sem
gyáva, sem irigy, megmutatom lelkem picike szegletét...és ha van
aki figyel, akár egy is, már nem éltem hiába, szavaimat nem szórtam
világba, hanem ragasztottam, a szél hátára, jusson el oda, ahol nem 
telik szivárványra!