Biológia

Állítólag...nem én mondom...az eszem az határtalan,
néha mint ma is, csak annyi mint egy lapátnyi szemét.
A szívem, hol jéghegy, hol izzó katlan, ma elbújt,
lelkem varrónőhöz menekült, újra foltoztatja magát.

A hátam, nahát az aztán elég széles, mindent elbír,
gyilkos órák után, amikor a könny sem fáj,
és rászólok magamra, hogy a gyógyszer sem old meg semmit,
mert én mennék, több szerettem van aki marad.
Csak tudjátok, rettenetesen nehéz, hogy még mindig nem vagyok elég jó.
Süket fülekre talál minden szavam, enyém csak a szidás,
hogy már háromszázezer, hangzik a gyilkos számadás.
mintha bizony kenyerem lenne a koldulás, trógernek érzem magam.
Aztán megjárom az alaptalan Canossámat magamnak,
közben hazaér gyerekem s közli csendesen,
kár hogy nem hallottam, hiszen előttem nem szidnak téged,
de nem tudják, hogy a szeretetnek nincs ára?