Az élet misztériuma

Bármikor találkozunk, mintha az apját látnám, ugyanaz az életigenlő varázsmosoly, amitől a felnőtt jeges szíve is megolvad, és az elgyötört arcok is felfénylenek. Különbség, hogy ő magától kezd el kacagni, és kacagtat, közel másfél éve vehemenciájával megindult felém, azt hitte, hogy anyukája érkezett, és a csalódás leírhatatlan. Közben folyik az élet tovább, telnek a percek, órákat szülnek, és a nagymamának egyre súlyosabb lesz, hiszen bármikor jöhet egy telefon a világon talán nem létezik ennél csodálatosabb beszélgetés, a "majd januárban" kézzelfoghatósága kicsit megriasztja, de valahogy meg is nyugtatja az embert, tudjuk, Csenge, aki érkezik, és már várjuk nagyon.Dominik végül újra megbarátkozott velem, és lélekemelő hogy mindenkire nevet, anyjára, testvéreire, nagyanyjára, Ildire és rám is, mint aki megbocsátott, ilyenkor veszekszem a sorssal, hogy ezt a derűt miért nem lehet konzerválni az elkövetkező évtizedekre, vagy legalábbis egy picikét!

De persze, mégis csak ott van tudva-tudatalatt az ismeretlen...hárman már átéltük a csodát, a lányok csak kíváncsian figyelnek, aztán pillanatra csend lesz, látom a tekintetekből lelkünk igen egyfelé jár, közös az út, a titok, a misztérium, a létezés maga.