Akácos út felejthetetlenül:)

Időről időre születnek olyan gondolataim, amelyeket szeretnék megírni, de jelen állapotukban még nem érzek elég töltést ahhoz, hogy kibontsam őket úgy ahogy szeretném. Mára egy ilyet terveztem, ezen a nekem kint is bent is kesergős, beteges de összességében valamiért mégis hangulatos szombat délelőttön. A gondolatsorra egy tegnap délutáni csodapillanat tett pontot, amikor is dalra fakadtunk Kicsikingával. Beszélgettünk, szóba került a magyar nóta, és Kinga énekelni kezdett én pedig folytattam, csodálatos hangja megérintette a lelkemet, ő pedig javasolta írjam meg a duettünket. Szóval ennek az akácos útnak bűvös szerepe volt tegnap, Pécsről indult és itt Dunapatajon ért véget. Keresem az építővállalatot...:)

A gondolat pedig az volt, hogy éppen egy tehetségkutatásról szóló műsort hallgattam, és dühöngtem mint önjelölt nyelvőr, hogy a régi felejthetetlen Ki mit Tud? műsorok és egyéb igényesen megszerkesztett adások hangulatos-nosztalgikus emlékét miért kell lealázni egy olyan szövegkörnyezettel, amiben mentorok vannak meg projekt, meg egyéb förmedvénynek, és rengeteg időhúzó aaaa, meg öööö...hogy voltaképpen valahol minden emberben van egy művészetek palotája. Legyen az rajz, festészet, tánc, zene, irodalom, bármi. Nem véletlen a többesszám, mert valahogy azt hiszem, nem kedvelünk vagy csak ezt, vagy csak azt, hanem összetettebb módon rajongunk valamiért amiből tehetségünk fakad, és meglátjuk másokban is!


Dallam szárnyán elomló lelkeink találkoztak egy pillanatban, és élvezettel hallgattam, hogy Kinga még énekelt nekem, köszönöm!