A tükör

Néha fojtogat a füst, torkomat égetik a visszafojtott könnyek,
az Égen keresem elvesztett földemet gyilkos a nappal,
csak az álmom könnyebb.
Rozogák a falak, hiába erős a habarcs ha selejt a tégla,
néha kívánom lenne már az egész az idő martaléka.
Aztán egy apró napfényecske a szemembe kacag,
nézz-figyelj engem mutatom az utad...
jól tudod, neked máshonnan a máshová,
más az út és más a cél,
néha rémít a szakadék, de van kapaszkodó annak
ki hittel él.

Viszont, ha tovább bontjuk a házat,
vannak kemény alappillérek,
igaz értékük nem nagy ezen a maivilág-piacon,
de ha segítenek, jelenlétük oltalom.
Segíts, ha teheted, zengenek a szavak,
nem baj ha nem trendi,
erős gyógyír a léleköröm,
tedd amit tenned kell,
vezéreljen a jól ismert ösztön.

S a tükör az én beteg kezembe került,
a néni csodálkozva lépeget mellettem,
éve lassan duplája mint enyém,
de csodálkozik, látva segítségem,
én még ilyet senkitől sem kaptam,
látom s tetszik hogy ő van nagyon zavarban.

Fojtogat a füst...gyenge-erősek a falak,
keserű-kemény az utam,
de a lélekregula az mindig megmarad,
anyám köszönöm azt a néhány
kőszikla-szavad!