A szabadulás

Felébredt, megint izzadtan rémálmoktól gyötörve. A kőfal és a padló sütött, ahogy ott ült támaszkodva, csontig fogyva, leláncoltan, kiszolgáltatottan.
Nappal van vagy este, próbálta kitalálni a pici börtönablakon beszűrődő szürkeségből, világosabb, tehát nappal van. Hosszú körmeivel jelet vésett a padlóba, telik a naptár, de sosem fogy el a lap, gondolta irónikusan.
Évek óta ült itt már, ő a Lét-Tudat, Múlt börtönébe bezárva. Láncai olykor gúnyosan csikorogtak...anya...apa...anya...apa...vélte hallani a gyilkos
muzsikát. Étlen-szomjan, de valahogy mégsem éhesen-szomjasan, csak úgy...tengette napjait, csak volt.  Néha beesett egy-egy szelet száraz kenyér, a patkányok...valóra nem vált
valaha volt reményei...az utolsó szelet után eltüntek.
Szomorú volt...de nagyon, és mégsem...lázas volt, és fázott egyszerre, ilyen lehet a tisztítótűz gondolta. Gondolta...mást sem tett már évek óta,
csak előhívta emlékezete filmkockáit és gondolkodott... és  gondolkodott..., eleinte még zokogott sokat, de aztán elapadtak a könnyei. Kár sírni,
nyugtatta magát...én vagyok a Lét-Tudat, a börtön pedig majd kitárul.
Néha látott angyalalakokat, hallotta szavukat, sajnálták őt, aztán már nem látta, és végül már nem is hallotta őket.
Ám az ablakon felsejlett egy ragyogó szürke fény...nem tűnt ismerősnek, de a Tudat érezte a Jelent, és néha, észlelt picike fényt is, az meg talán
a Jövő.
De most még csak a most van...büntetés a tegnapokért, Lét könyörgése a máért, vagy legalábbis valamiért, ami más. Miért én? ostorozta magát
Lét de az erősebb Tudat rárivallt azért te és én is, mert mi párban járunk. Ez itt most a mi valóságunk, de érzem várhatjuk a pillanatot.

Hosszú-hosszú idő telt el...míg egyszer csak az ablakon át kérlelhetetlen napsugarak törtek át, vakították szemét...itt van, megérkezett hát...a Szellem napvilága. A börtön falai leomlottak és ő ott ült csontig soványodva gyengén...ám mérhetetlenül boldogan.

Győzött, sikerült, megharcolta...megérkezett!