A megunhatatlan

A vizi zene is ugyanaz, a napfény-híd sem más,
kicsit lejjebb mehettünk
engedte az ismeretlen
sejtelmesen suhogó
öreg jó barát.
Dalnokokat is küldött nekünk
sirályhangon szólt a dal,
némán ültünk, bennünket
szeretett akkor ott a csend,
s bearanyozódott a pillanat.


Nemcsak a naptári az ünnep,
s néha néhány perc is a napból
tengernyi kincset ér, szívembe
zárva, elraktározva, senki sem
kárhoztat ezért a szerelemért,
Kövek csobbantak, kavicsok repültek
gyermeket játszott két felnőtt,
hogy aztán fájó búcsút intve,
de sziklaígérettel fogadja, hogy
sokszor még eljön.
S a jó öreg súgta - köszönöm!