A madárijesztő

Szép tavaszi délután volt, a lány ráérősen sétált hazafelé. Nézelődött, csodálta a szépen ápolt kerteket, és szokása szerint rácsodálkozott a világra. Megint úgy nézte mint egy háromdimenziós képet, kívülről is, és mégis ő is része volt. Nagyon jó játék, sokszor űzte így már el szomorú hangulatát.
Egyszer csak megtorpant, meglátott valamit egy kertben. Madárijesztő volt, de nem olyan mint az "Ózban", hanem, a borsóágyás négy sarkában volt elásva egy-egy faág, és azokon feszült egy zsineg, telis-tele tüzdelve színes csíkokkal.
Kreativitása már akkor is ellenállt bármilyen rosszindulatú forgószélnek, így ezt a képet is elraktározta emlékei közé, valamire jó lesz majd még.
Aztán, néhány nap múlva történt valami. Eperkacsolás közben, ez valahogy mindig rámaradt, hiszen ezt nem lehetett elrontani, eszébe jutott, csinál ő is ilyen madárijesztőt. Szülei úgyis eltávoztak otthonról, gondolta, nagy meglepetés lesz nekik.
Tervezgetését tett követte. Választott négy egyforma ágat, keresett zsineget, elővett néhány csíkos nylonszatyrot és kezdődhetett a nagy munka. Csíkokra darabolta a nylont és egyesével rátűzte a zsinegre. Amikor kész lett vele, leásta az ágakat, s felfeszítette a "madárijesztőt".
Aztán várta a hatást.
Lett is, apja a maga stílusában előadta a véleményét. Anyja hiába csitította. A lánynak el kellett tüntetnie művét. S bár néhány óra múlva nyoma sem látszott, de egy helyütt mégis mélyre ásódott a délután emléke.
Pár hét múlva megint csak történt valami. Apja felállította a madárijesztőt, ugyanazt, ugyanoda. Mikor kérdőre vonta, megint csak szitokszavakat kapott cserébe. Régi a történet, de mivel borsó érik minden tavasszal, üde zöldje könnyeket csal a már felnőtt lány szemébe.