A lakoma

Három feldíszített fogat állt meg a díszesen kivilágított villa előtt. A vendégeket elvarázsolta a látvány, szépen lassan indultak a kitárt kapu felé, furcsa módon most nem a megszokott kedves baráti csevej alakult ki köztük, hanem egyfajta meghatott alázat lett rajtuk úrrá, ami szavukat vette, s valamiféle ismeretlen tiszteletet is éreztek egy alaktalan valaki iránt, hiszen tudták, Lucullus barátjuk, bár maga nem veti meg a földi örömöket, de olyan zsugori, hogy életét nem ossza meg senkivel, a vagyonát pláne nem, de ilyen csodát egyedül még ő sem tud varázsolni.Az ajtó kitárult, s a meglepetés csak eztán következett, a lakás elvesztette lakás nevét, az ajtón belépve maga az otthon illata-hangulata fogadta a vendégeket, s persze barátjuk.

Svédasztalos tálalás, hosszú asztalon minden mi szem-szájnak ingere. Lucullus kedvesen invitált mindenkit, igazi vendéglátóként viselkedett, barátai nagyon jól érezték magukat nála, de valami apró rosszérzés kelt mindegyikükben kivétel nélkül, ez akkor derült ki amikor a házigazda otthagyta őket, hogy italt is kínálhasson, maga készítette boraira volt a legbüszkébb, és vigyázott a palackokra mint a szeme fényére, máskor is kértek tőle, de minden kérést erélyesen elutasított, most viszont maga kínálta kincseit.

Távollétében egy kopott gúnyás, sovány, szomorú szemű kislány settenkedett be a szobába, leült az egyik szék szélére és óvatosan eszegetni kezdett, senki nem szólt rá, hiszen nem is tudták ki ő, de is meg is esett a szívük rajta. Ebben a pillanatban tért vissza Lucullus, és szívtelen-könyörtelenül elkergette szegény teremtést.

- Megmondtam Neked, tudod - dörgött a hangja - hogy képzeled, hogy idetolakszol közénk, te...te...te...koldusfattyú, takarodj a szemem elől.

A lány nem is sírt, meg nem született könnyei páncélként védték már lelkét, halkan csak ennyit mondott:

- Uram, három havi fizetéssel tartozik már nekem, körülöttem nincsenek ilyen fényes barátok, csak ugyanilyen nincstelenek, de bennük él és virágzik a szeretet, ami életben tart engem is, de már ők sem tudnak nekem kenyeret adni.

Lucullus szavai megrekedtek, évek óta tartotta házánál ezt a lányt, akkor fizetett neki amikor úri kedve kívánta, de ilyenre nem volt még példa, szitkozódni akart megint, de a lány szavai gyorsabbak voltak.

- Jó mulatást uraim, szívem-lelkem tettem az ételbe, fogyasszák egészséggel - ezzel meggyorsította lépteit és már ott sem volt. Barátai bár a közjáték ellenére jól érezték magukat,  soha többé nem fogadták el meghívását, mert szívükbe vésődött ez az egyetlen Lucullusi-lakoma.