Két perc

Siettem hogy ott legyek a jövőmnél, de a múltam szembe jött velem
Olyan esettlenül zavarosnak láttam őt, arca beesett és szomorú volt
Mintha meghalt volna, úgy ment a 29-es busz után
Nem volt mosoly, se kedv arcán, elfogyott kívül belül
Nem érzetem viccesnek, se jónak
Hallottam hogy beszélnek róla
Kicsit megőrült, kicsit tönkre ment, kicsit se látszott, hogy jóra ment
A szemei a földet bámulták és az ajkait is már csak legörbülni láttam
Már nem szóltam utána csak elsétáltam mellette
Nincs bűntudatom, hogy a lelke megette, de sajnálom őt, hogy önmagát elengedte
Ez nem egy szerelmes levél, ez nem a visszahívó szó, nincs vészkiáltás, nincs ilyenről már rég szó
Ez csak a két perc amennyit láttam, de remélem helyre jön szegény árva, várva hogy egyszer belül megtisztulva járja az utcákat
Mert én már jól vagyok, nincs felé fájdalmam, hisz ami volt elengedtem és így szabaddá váltam.