Reviczky Gyula versek Jehova nevével

Zrínyitől József Attiláig

 

    - költőink Jehova imádatában

 

A teljesség igénye nélkül tízegynéhány magyar kereszt(y)én(y) költőt, írót fogok idézni, akik ismerték, és használták műveikben a Biblia Teremtő Atyaistenének nevét, akihez egyetlen nemzett Istenfia, Jézus Krisztus is imádkozott 2 ezer éves földön létekor rendszeresen, s akinek odaszentelt jeruzsálemi templomába járt - mint Izrael kirendelt Főpásztora/Megváltója/Áldozati Báránya - istenimádat céljából.

Rimay János, Zrínyi Miklós, Amade László, Földi János, Kisfaludy Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Garay János, Tompa Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Reviczky Gyula, Jókai Mór, Komjáthy Jenő, Ady Endre, Móricz Zsigmond, József Attila

*******

Akinek lassú a blog-részletek alkotónkénti adagolási tempója, megelőzhet engem a neten föllelhető cél-elérhetőségek azonnali tanulmányozásával, hasonló kereső szavak segítségével: Jehova a (magyar- és világ-)irodalomban… Istenes versek… Ki az igaz Isten?... Létezik-e külön „magyarok istene”?... Jézus: Isten, de Ő: AZ ISTEN is?...  (Helyes válasz, megoldás erre a dilemmára) a Háromság- Isten-tan(?)... Szükség van Istenre (az emberiségnek)?... Ha van Isten, szükség van emberiségre?... Ha van Isten, hogy lehet megismerni?... Lehet-e (isteni) törvények nélkül békében, harmóniában élni az anyagi világban, pl. a földön úgy, hogy mindenki rendelkezhessen szabad akaratával?... Ugye, hogy nem?! Ezért „kutassuk Őt, amíg megtalálható, keressük, amíg közel van” - a Biblia szerint is! (Ézsaiás 55:6, Sofóniás 2:3, Máté 7:7-8, Máté 6:33, Jakab 4:8)

Aki publikálásra érdemes eredményre jut, vagy műre bukkan bárhol, részlet- és bibliográfia-megjelöléssel, ossza meg velünk, nevével hitelesítve, erősítve és gazdagítva aktuális témánk példatárát!

*******

Reviczky Gyula versek Jehova nevével

 

 

Reviczky Gyula

Magány

Nevedet még alig gagyogtam,
S mégis már jól ismertelek.
Nap fényiben, sötét sarokban
Borongó árnyad reszketett.
Te vettél át, midőn születtem,
Kis bölcsőmet te ringatád.
Bús dajkadal gyanánt fülemben
Zsong most is: nincs apád, anyád!

Azóta részvétlen világban,
Magány! karöltve jársz velem.
Bolygok, mindig sötétben, árnyban:
Szülőföldem' sem ismerem.
Bús télidőn családi fészek
Védő melegje nem fogadt;
Anyai csók, epedtem érted,
S leltem közömbös arczokat!

Más gyermek anya-ölbe fogva
Csitúl el, hogyha könnyezik:
Az én szemem sivár homokra
Hullatta forró gyöngyeit.
Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam
Lett volna, a sötét magány.
Egy sírra hullt, hogy azt se lássam;
Abban feküdt szegény anyám!

Tavasz nevetgélt; ujra éledt
Virág a földön, lomb a fán;
S kit izzó vágyak perzselének,
Szomjam' csak én nem olthatám.
A féreg is meglelte párját,
Virág ölén szeretkezett;
Én akkor voltam a legárvább,
Kit senki, senki sem szeret.

Lihegtem, boldogság, utánad,
De hajh, nem leltelek sehol!
Csak azt láttam, hogy a világnak
Gyönyöre, fénye éjbe foly.
A mozdulatlan, komor árnyban
Olvastam ezt a mondatot:
Neked a napban is homály van,
Ahol te jársz, ott nem ragyog.

Óh gyászos árny, hát sose lészen
Nyugalmas, nyájas otthonom?
Igaz barátom, feleségem,
Olyan, ki lelkemmel rokon?
Hiszen nincs szív, hogy ne találja
Meg sorsa mását, részesét!
Csak az enyim maradna árva,
Magános, gyászoló, setét?

Küzdjek közönnyel, félreértve
(Van-e magány irtóztatóbb?),
És könnyet ontsak a szemétre,
Mint Jehova szolgája: Jób?
Az élet gyors hullámverését
Epedve halljam, mint a rab;
S az életszomj, a lelki éhség,
Mint Tantaluszt, úgy marjanak?

Mindegy! Ne jajgass, árva lélek.
Azért magány a végzeted,
Mert titkon, öntudatlan' érzed,
Hogy a tömeg közt nincs helyed.
Avagy ki óhajt oda menni,
Hol a virág is sárba' nyit?
A hol varangyot költenek ki
Óh égi nap, sugáraid?

Csitt, gyönge szív! Hiszen ha nézed,
Kik úsznak itt a felszinen:
Pusztába rejtőznél, ugy érzed,
Hogy ott élj vadmézen, vizen.
Pusztába, mert ott csúszva-mászva
Kutyák a konczot nem lesik;
Mert ott nincs sujtva, megalázva,
Ki érző szívvel születik!

A földi vágyak, gerjedelmek
Lefoszlanának rólad ott;
Szennyüktől megtisztulva, lelked
Azt hinné, hogy csak álmodott.
Erős szivek nehéz erényét,
A lemondást gyakorlanád,
És Nirvánával így cserélnéd
Fel a kábító Szanzarát.

S majd egy nap', eljövén az óra,
Mely egyszer üt mindenkinek:
Megtudnád, álmok álmodója,
Hogy élni szép, de halni szebb.
Nap szórna fényt haló szemedbe,
Rád hullna hervadó virág,
S a lombok közt szellő rebegne
Fölötted halkan gyászimát.

 

Reviczky Gyula

Az utolsó költő

- Látomány -

Hervadt világ, haldokló égi test!
Megöregedtél, véred hülni kezd,
Hajdan virágos kebled most aszott
S fonnyadt öled nem szül több magzatot.
Kis rőzsetűz kivánatosb ma néked
Mint izzó vágyak, égő hevülések.
A nap jégtányér, ólomszürke fénnyel,
S nem tudni, nappal-é ez még, vagy éjjel.
Azt tudni csak, hogy minden füst, hiuság
S hogy legtovább él itt a nyomorúság.
Nem kell neked már népek áradása,
Nem kell, hogy dögvész öldössön rakásra,
Nem kell se vízözön, se tűzeső,
Véredben gázoló világverő:
Magadtól hervadsz, haldokolsz, enyészel;
Világosságod örök éjbe vész el.

Hol vannak ők, kik mint királyok éltek!
Hétszáznejű bölcs Salamon mivé lett?
Aranyba' járt, nárdusszal kente testét,
Élvezte szép nők csókjait, szerelmét;
S mégis jóllakva hírrel, gyönyörökkel:
Csupa hiúság minden! - így nyögött fel.
Hol vannak, kikről költők ajka zengett!...
A szép leányokat sehol se látom.
A hősregék, kalandok és szerelmek,
Valóság volt-e mindez, vagy csak álom?...
A trubadúrok ábrándos hadát,
Szelid virágok édes illatát
Nem őrzi többé csak mesék homálya; -
Hideg van, hó van: ennyit tudni márma.
Nincs több erő a földben, Anteusz;
Villámod megfagyott, szegény Zeusz.
Jehova, Buddha, Alláh nagy nevének
Nem száll a földrül égbe hálaének.
A végitélet szörnyü harsonája
Az isteneket holtakúl találja.
Prométeusz, lelánczolt istenember,
Mi hasznot hajtál ellopott tüzeddel?...
Hiába hoztad földre az Olimprul:
Nézd a világot: megfagyásnak indul.
Epikur, mézes ajku bölcselő,
Gyönyört, de mérsékeltet hirdető:
Szólj, életünk' hogy' kell beosztanunk,
Hogy élvezzünk, habár éhen halunk!
Mit ér a tudomány, óh Faust, mit ér!
Tudósnak lenni, lásd, ma nincs kiér'.
Koriolán, hajolni nem biró,
Ma már nincs nyers tömeg, csak eszkimó.
Bübájos Héloise, mesés alak,
Nincs több szerelmet suttogó ajak!

S hiába támadnál fel, Don Juan;
Mézes szavadtól nem csábúl a lány.
Nem is tud már csókolni és ölelni;
Csak azt tekinti, van-e még mit enni.
Kizökkent a világ, jó Hamletem,
De helyre már nem tolhatod te sem.
Költője a pokolnak és halálnak,
Óh Dante, borzasztóbb ez, mint te láttad!
S te, ki a végső éjt megálmodád,
Byron, már én megértem alkonyát.

Óh, mi a hirnév, eszmék győzedelme!
Csak egy lehellet, semmiségbe veszve.
Egy röpke sóhaj, egy habloccsanás csak,
Futó villáma az örök mulásnak.
Proféta hangja csak légy zümmögése,
Martir halála féreg szisszenése,
Költőnek híre porszem csak a szélben,
Királyi gőg aranylégy a szemében.
Hiába törtök ég felé, hegyek!
Hiába, a föld mégis csak kerek.
Hiába égtél földet rázva, vulkán,
Holt kőtömeg vagy, lángod kialudván.
Erény és gazság, gyöngeség s erő,
Útszéli koldus és világverő,
Őrültség, bölcseség, ah, minden egy,
Ha a mi volt, nem lesz majd s tönkre megy,
Pusztulhat a világok ezre sorba':
Az idők teljén nem lesz semmi csorba:
Mert nincs idő s mely el tud múlni, élet,
Az örökkévalósághoz ha méred
Egy rebbenésig élni nyögve, sírva,
Vagy kéjmámor közt tántorogni sírba,
A földből átváltozni újra földé,
És semmiről se tudni soha többé:
Hol itten a különbség?... Minden egy,
Köny és kaczaj, vér s balzsam egyre megy.

Ki kérdi a ki volt, erényt tiport-e,
Balgák közt balga, vagy lángelme volt-e,
Koldúsnak született-e, vagy királynak,
Ki volt a társa: üdv-e vagy a bánat;
Vivódott-é álmatlan éjszakákon,
Feljajdult-é a földi hiuságon?...
Minden csak semmi: ez a végtanulság.
Örülni, sirni egyformán hiúság.
Az volt a bölcs, csak annak állt az élet,
Ki hírt, hatalmat nem hajszolt, csak élvet;
Ki rozsák közt járt s tántorogva itta
Arany nedvét a gyöngyöző kehelynek;
Ki érzelmét nem kongó rímbe irta,
De meleg ajkakon vallott szerelmet.
Ki utjában letört minden virágot,
S a kérdéssel, hogy mért él, nem tusázott.
Csak szívta a virágok illatát
És lepke módra élte át nyarát.
S ha már nem járt virágok közt, de hóba:
Úgy halt meg mint a lepke, mint a rózsa.

Az ezredévek száma olvasatlan.
Születtek, meg' letüntek szakadatlan';
Bölcsek, próféták, költők elenyésztek;
Királyok hamva lett játéka szélnek.
Százszor megváltozott a földnek arcza;
Meg-meg pihent az ember földi harcza;
Más korszakok más istenben hivének;
Ruhát, erkölcsöt egyformán cseréltek.
Csupán a költő volt mindég a régi.
Kihült a föld s ő nem tudott kiégni.
Szenvedtetek ti rég letüntek is,
Midőn a lét bús is volt, édes is.
Virág is nyilt, madár is csattogott,
És zengtétek: nem élni jobb dolog.
Pedig rátok még a jövő tekintett,
S ezért el tudtatok viselni mindent.
S ha keserűség volt is sorsotok:
Nektek még volt miért meghalnotok.
Magasztaltak más újabb nemzedékek,
Midőn ebéd után a föld emésztett.

De már beállt a vén gömb éjszakája
S ti is aludni fogtok nemsokára,
Ti egykor fényes, égő csillagok,
Avagy gúnynéven: halhatatlanok.
Eltüntök az örök homály ködébe
S nem tudják majd egyikőtök nevét se.
Shakespeare és Goethe, Dante... óriások,
Egykor napok, most kialudt világok:
Óh, jó nekik! hogy oly régen halottak,
S hogy idáig, mint én nem vánszorogtak.
Kegyes Nirvána, béfogadtad őket,
A soha többé fel nem ébredőket.
De én szegény, elkésett jövevény,
Végpusztulásnak hirdetője én,
Elátkozom, mely szült, az anyaméhet,
S a véletlent, hogy itt vagyok, hogy élek.
Itt jajgatok, itt sírok és tünődöm;
Kétségbeesve minden volt időkön.
Siratom enmagam s kik vélem élnek,
Hogy e törékeny gömbre mért jövének.
Óh, jaj nekem, hogy így elkésve jöttem,
Előttem nincs jövő, csak mult mögöttem
S az észbontó, a rettentő valóság,
Hogy a mi volt, mind hiábavalóság.
Nincsen jövő már s nem fog soha lenni;
Mi ezután jő: a kaosz, a semmi,
Óh, jaj nekem, jaj, hogy mindezt belátom,
Én az utolsó költő a világon.
Nincsen vigasztalásom, nincs reményem,
Hogy küzdelmimnek folytatása lészen.
Igazság, nem fogsz vívni több csatákat;
Csend, béke lesz, de csendje a halálnak,
Nincsen mit várni, nincsen mit remélni,
Legjobb nem tudni semmiről, nem élni.
Óh, jaj nekem, kinomnál nincs nagyobb!
Miről ember valaha jajgatott:
Itt zúg, üvöltöz gyötrő forgatagja,
Itt zakatol, nyilal, pusztít agyamba'.
Salamon undorát, Jób istenátkát,
Jeremiás proféta jajgatását,
Bábel zavart nyelvét, sátán tusáját,
Szanzára kábitó zaját, zugását,
És Dante poklát mind szivembe' látom,
Én, az utolsó költő a világon.
Csak te örülsz, bolyongó czimbora,
Ki nyugtot nem lelél sehol soha;
Csak a te lelked várja a napot
Midőn fejed' álomra hajthatod.
Az utolsó költőnek hivatása,
Hogy elringasson kérve-kért halálba.
S hirdesse, béfogván haló szemed':
Ahazvér boldog, mert kiszenvedett.