Jókai regényrészletek Jehova nevével

Zrínyitől József Attiláig

 

    - költőink Jehova imádatában

 

A teljesség igénye nélkül tízegynéhány magyar kereszt(y)én(y) költőt, írót fogok idézni, akik ismerték, és használták műveikben a Biblia Teremtő Atyaistenének nevét, akihez egyetlen nemzett Istenfia, Jézus Krisztus is imádkozott 2 ezer éves földön létekor rendszeresen, s akinek odaszentelt jeruzsálemi templomába járt - mint Izrael kirendelt Főpásztora/Megváltója/Áldozati Báránya - istenimádat céljából.

Rimay János, Zrínyi Miklós, Amade László, Földi János, Kisfaludy Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Garay János, Tompa Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Reviczky Gyula, Jókai Mór, Komjáthy Jenő, Ady Endre, Móricz Zsigmond, József Attila

*******

Akinek lassú a blog-részletek alkotónkénti adagolási tempója, megelőzhet engem a neten föllelhető cél-elérhetőségek azonnali tanulmányozásával, hasonló kereső szavak segítségével: Jehova a (magyar- és világ-)irodalomban… Istenes versek… Ki az igaz Isten?... Létezik-e külön „magyarok istene”?... Jézus: Isten, de Ő: AZ ISTEN is?...  (Helyes válasz, megoldás erre a dilemmára) a Háromság- Isten-tan(?)... Szükség van Istenre (az emberiségnek)?... Ha van Isten, szükség van emberiségre?... Ha van Isten, hogy lehet megismerni?... Lehet-e (isteni) törvények nélkül békében, harmóniában élni az anyagi világban, pl. a földön úgy, hogy mindenki rendelkezhessen szabad akaratával?... Ugye, hogy nem?! Ezért „kutassuk Őt, amíg megtalálható, keressük, amíg közel van” - a Biblia szerint is! (Ézsaiás 55:6, Sofóniás 2:3, Máté 7:7-8, Máté 6:33, Jakab 4:8)

Aki publikálásra érdemes eredményre jut, vagy műre bukkan bárhol, részlet- és bibliográfia-megjelöléssel, ossza meg velünk, nevével hitelesítve, erősítve és gazdagítva aktuális témánk példatárát!

*******

Jókai  regényrészletek Jehova nevével

 

Jókai Mór

„Egy az Isten”

című regényében olvassuk:

 

Amint a nap feljön, a folyammeder túlsó partszakadéka felől szuronyhegyek kezdenek felvillanni. Egy csekély kis honvédcsapat az, melyet a magyar csapatparancsnok, értesülve Diurbanu seregének mozdulatáról, előre küldött, hogy a hidat foglalja el. Későn érkeztek, Diurbanu plájászai tömött hadrendben nyomulnak már a hídon keresztül.

Ekkor a Felvinc felöli hegyi útról egy lovas csapat száll alá, csörtetve.

Hetvenen voltak.

És ők hetvenen nekivágtak egy hídnak, mely rakva volt fegyveres gyaloghaddal.

A plájász elbízta magát abban, hogy célozni tanult. Messziről lőttek. A lovasok sisakján, páncélján pattogott a golyó.

Mert ezek nem huszárok voltak, hanem vértesek.

A sors, magas iróniájában, nem Attila dédunokáit küldé a szörnyű leszámoláshoz Traján dédunokáival, hanem kiválasztá azt a kis olasz lovas csapatot, mely a magyar trikolór alatt harcolt (a Cress-lovasezredből), s azokat állítá velük szembe. Traján utódai ezek is: az alpesi légiók ivadékai.

S másodszor megtölteni a fegyvert nem volt idejük a hídon levőknek. Mint a fergeteg rohant közéjük a kis olasz csapat, s pár perc múlva a híd két oldalán omlott alá, aki élve akart maradni; aki helytállt, az halott lett.

S a lovas csapat nem érte be azzal, hogy a hidat elfoglalja. Mintha egész hadsereg jönne a háta mögött, nekirontott az egész felkelő seregnek, s hetven ember négyezer ember ellen nyílt mezőn csatát kezdett. A keresztes háborúk óta, Bayard, Du Guesclin, Oroszlánszívű Richárd harcai óta ehhez hasonló viadalt nem látott a csatapiac! Hetven Horatius Cocles Porsenna tábora előtt! Aki fel kívánta költeni a régi római népet, íme, megkapta azt!

A felkelő táborban e héroszi dühroham szétzilált minden rendet; eldobták a fegyvert, futottak az erdőnek, fel a hegyoldalnak, s az olasz kentaur-ivadék még ezután is óra járásnyira űzte őket maga előtt, véres hullákkal szórva be az utat. Alig bírta őket a takarodót fúvó trombitaszó visszatéríteni. Háromszáz halottat hagytak a csatatéren. – S a hetven olasz még csak el sem rekedt a harcban. Visszatérve Ernani kardalát énekelték.

     

Torockó még csak a dörgését sem hallotta meg a jégfelhőnek, melyet feje fölül elfújt – a szél.

A kis völgybe ismét leszálltak az est árnyai. Az Adorján-háznál kétéjszakai virrasztás után mindenki korán sietett lepihenni. Manassé is bevezette kedvesét kis lakába, melyet elébb felszentelt a gyász, mint az öröm.

Csak Áron bátya nem volt még honn. Az ő útjai után nem lehetett tudakozódni.

Egyszerre csak megzörgetik kívülről Adorján ablakán a vastáblát. Áron bátya hangja szólal meg:

– Egy az Isten! A Jehova Isten! Az Úr, ki Szenakhérib táborát összetörte, az ma reggel Diurbanu seregét a Szilvás hídja mellett pozdorjává szórta. – Nyugodjatok az Úr oltalmában, ti igaz emberek!

S ezzel továbbment a városba, ablakról ablakra bezörgetni, és bemondani a hírt, ami meghozza az alvók lelkének a nyugalmat.

 *******

Jókai Mór

„Vashajó a hegytetőn” és „Bona”

című regényeinek bevezetője

 

Mert hát a pénz mindenütt isten.

Afrika kaffereinél és a Jeges-tenger csukcsjainál; ha nincs is császárkép nyomtatva rá. Egyik helyen a kaurikagyló, másikon a tengeri-kutya-fog a pénz: abban számítanak. Ahány nép, annyi neve az istennek. Talán Buddha, Brahma, Szjadei Hahe, Viclipucli, Jehova? Dehogy! Lak-rúpia, Taël, Millereis, font sterling, tallér, líra, frank, lej, márka, korona, piaszter, rubel, duros, dollár: ez az isten.

A bálványhoz, a láthatatlan istenhez csak azért imádkoznak, hogy segítsen nekik ehhez a másik istenhez, az igazihoz kegybe jutni.

Délelőtt prédikál nekik valaki a mennybéli istenről, azon elalusznak, délután prédikál nekik más valaki a földi istenről, a pénzről, arra fölébrednek.

A Jehova kiadja nekik a tízparancsolatot: azt nem fogadják, meg; a pénzisten az ellenkezőjét hirdeti, azt megfogadják: „de lopj, de ölj, add el, vedd meg a szerelmet, hamisíts, kívánd a másét, óhajtsd apád és anyád halálát, hogy örökséghez juthass e földön!”

Hogy az emberek a Jehovát, a Krisztust káromolják, az úton-útfélen hallható, de hogy azt a „Krisztus”-t, aki alatt a pénzt értik, szidta volna valaha ember, ez nem történt meg soha.

Akinek pénze van, az a próféta.

Akinek pénze van, az idvezül.

Akinek pénze van, azé a hatalom, az ország és a dicsőség. (Azért ki is maradt ez a három szó a Miatyánkból: nagyon természetesen; mivelhogy a „mi atyánk”-tól csak kenyeret kérünk, nem pénzt.)

Milyen világ lehet ott, ahol a „mi Atyánk” ád kenyeret, amennyi kell, ideértve minden földi boldogságot; de ahol a pénzt nem ismerik?

Ilyen hihetetlennek látszó történeteket írtam én le két külön regényben.

Az egyik a jelenkorban folyik le s még jövendőre is kiterjed, ennek a címe: „Vashajó a hegytetőn”; a másik kétszáz évvel ezelőtti adatok alapján épült, ennek a címe: „Bona”.

Nem mesék, nem fantazmagóriák, reális helyzetek leírásai, ahogy kezemhez kerültek.

******* 

Jókai Mór 

Egetvívó asszonyszív

Második rész

VIII. Az égküldte tanú

 

Mikor már mindenki elhagyta a szegény nyomorult asszonyt, elhagyta a férje, el a vádlott-társa, el az apja, a papja; mindenki ellene fordult: akkor leküldött neki a jóságos Isten egy élő tanút az égből.

…Ó, te örök Isten! Te mindenható Isten! Akinek a csillagvilág rendjén kívül még arra is van gondod, hogy igazságot tégy a nyomorú férgek között, akik arcod képmásával dicsekszenek. Oh, te közös Atyánk! De sok keserves éjszakán feküdtem előtted arcra borulva, könyörögve, hogy tégy csodákat – érettem – a szeretteimért – eltiprott hazámért! Mindig meghallgattál: csodáid leküldted! Nyitva találták buzgó kéréseim mennybeli ajtódat! Hogyne jegyezném fel a te csodatételedet, melyet e halálra, pokolra, örök gyalázatra ítélt asszonnyal cselekedtél: amit itt olvasok megfakult írásban!…

Egy éjjel Baranyi Miklósné egy fiúcskának adott életet a tömlöcben. Egy boszorkánysággal vádolt rabtársnője segített neki vajúdásában. Szép, egészséges gyermek volt az újszülött.

Ezt az élő tanút küldte neki a Jehova a megszabadítására.

Amint ennek a híre elterjedt a városban, egyszerre megfordult az egész közvélemény. Valamennyi asszony mind rohant az urához, rohant az utcára, telekiabálta vele a világot.

„Hazugság! Cudarság! Nem lehet az az asszony bűnös. Bolond volt, ördög lelke volt, aki bevádolta.”

De akit legjobban kiforgatott eddigi ellenséges indulatából ez a hír, az volt maga a fürmenderné, a Katalin anyósa.

Zokogva rohant az urához.

Ez az asszony nem vétkes! Mindnyájan megcsalattunk az árulkodók által. Lehetetlen az, hogy egy asszony abban az állapotban, amikor Isten ítéletét várja magára, hogy új életet ád-e, vagy magának halált lel? Ilyen undok bűnre még csak gondoljon is! Ezt a nőt szabadon kell bocsátanotok!

És ő maga rögtön gondoskodott, hogy Katalinnak a börtönébe bölcsőt, gyermekruhát, babadunnát szállítsanak. Ő maga főzött neki herbateát, gyönge csirkebecsináltat, s odaküldte hozzá, mindennél jobban eső azon ízenetével, hogy megbánta, amit ellene elkövetett.*

Nem késtek a remonstrációikkal a bírónál és fürmendernél a város bölcsei: az orvosdoktor, a patikárius allegálták, hogy ily bizonyosság után patológiai abszurdum annak a bűnnek elkövetése; amivel Katalin vádoltatik, hozzájárult a püspök és Gyarmathy professzor előterjesztése a pszichológiai lehetetlenség felől. Mindannyian követelték Katalin azonnali szabadon bocsáttatását. A szövő-fonó asszonyai odasereglettek a városház ablakai alá, s hangos lármával követelték asszonyuk kiadatását, amiben az egész kofasereg segédkezett nekik. Tele volt velük a piac: egész ribillió volt már. A tanács meg volt szorulva.

Végre fürmender uram kitalálta a módját a megoldásnak.

– Inkatta kibocsátható a börtönből, ha jótáll érette valamelyik szomszédja, hogy el nem szökik.

Rögtön előállt a külső tanács padjából Seress György uram (a becsületes Seressnének a férje), s felajánlotta, hogy ő fejével és minden vagyonával jótáll Baranyi Miklósnéért, a szomszédasszonyáért.

Erre azonnal kimondotta fürmender uram a határozatot, hogy ezek szerint, a törvényes formalitásnak elég tétetvén, inkatta fogságból kibocsáttatik, s a törvénynek különben szabad folyás engedtetvén, nekie megengedtetik, hogy az ítélet meghozataláig magát szabadlábról védelmezhesse.

Ennek kihirdetése után a börtön ajtaja megnyittatott, s az Ungváriék munkásasszonyai bebocsáttatának, akik aztán, ahány csak hozzá tért, mindenütt vállvetve, fölemelték a faragatlan fából készült nyoszolyát, s úgy vitték azt haza a lábasházhoz, végig a dobogó hídon nagy diadalkiáltással. Olyan volt az, mint egy hadvezérnek triumfális bevonulása. A gyermekágyas asszony ott feküdt a tarka párnákon, s a kicsinyét szoptatta a világ szeme láttára. Az egész asszonynép, még az ablakból kinézők is, hangos vivátozással kísérték hazáig. Ott pedig felvitték a saját hálószobájába, amelyből elhurcoltatott. Ott várt reá a derék jó Dabóczy Marcsa, aki tanult javasasszony is volt, s gondja alá vette.

Íme tehát, amin nem tudtak segíteni se az egyházi, se a katonai, se a polgári hatalmasságok, véghezvitte egy icipici kis angyalka, akit a Jehova Isten küldött az ismeretlen másvilágból, hogy kiszabadítsa a méltatlanul szenvedő, boldogtalan asszonyt kétségbeejtő nyomorúságából. Szárnyai nem voltak már az angyalkának, mégis el tudta vinni az anyját.

…Van már, kit szeressen! Van már, kiért megostromolja az egeket, ha a földet, a poklot nem lehet.

*******