RudolfB blogja

Emlékszem volt egy origami könyvem.
Igazából a nővéremé volt,
de ő csak hétvégente járt haza,
így hétközbe az enyém lehetett.
Próbáltam az üres lapokból
alkotást készíteni.
De csak az összegyűrt gombóc volt az,
ami igazán ment.
Késő délutánonként értél haza.
Bár lehet, akkor már nem a munkából...
Vártalak. Te biztosan tudsz hajtogatni
nekem egy darut, vagy egy hajót.
(Gondoltam. Sosem mondtam ki hangosan.)
Leültél. Gyors mozdulatok.
Tessék egy repülő.
A könyv csukva maradt.
Egyszer aztán elmondtad, hogy
repülőgép-hajtogató szakkörre jártál.
Büszke voltam. Mindent értettem.
Akkor először és utoljára hajtottál nekem
egy mértanilag tökéletes gépet.
Külön légterelő, fékező szárny, farokrész.
Figyeltem minden mozdulatod.
Jegyzeteltem magamban.
Egyszer kellett csak megmutatnod.
- Tudtam többször nem fogod -.
Gyönyörűen szállt körbe a szobámban.
Mintha direkt kerülné a falakat.
Hogy bizonyítson nekem, neked, nekünk.
De te már nem voltál ott, hogy együtt nézzük.
Abban a pillanatban kényszerleszállást hajtott
végre a repülő. A farka leszakadt.
Nem lett megjavítva. Nem is kértem.
Csak eltettem. Nem gyűrtem össze.
Nem kerülhet a gombócok mellé,
oda biztos, hogy nem...
A mai napig nem tudok hajtogatni;
sem darut, sem hajót. A könyv sincs már meg.
De repülőt bármikor hajtok a fiamnak...
mert azt az EGYET nem felejtettem el.

Kilépek az ötödikről...
Az ajtón át.
(Az ablakokon rács,
már amelyik még nyitható.
 - esztétikus gyerekzár - )
De előtte a radiátort
letekerem kettesre.
Széthúzom a függönyt.
Mint valami reggeli
színház első felvonása.
Indul a színjáték.
Szemközti panel,
10 emeletnyi nézőtér...
Amúgy meg, hagy süssön be
a nap a rácsokon.
December van. Fűtés-szezon.

7:40. Ajtó kattanás.
Léptekbe olvad a csend,
huzat terpeszt szét előttem.
Elfordulok.
(Lehet elszégyeltem magam.
Nem tudom.)
A lift felé ballagok.
Jó választás? Murphy kopog
a vállamon. Késésben vagyok.
Ilyenkor mindig rosszul választok.
Szemem sarkában a lépcső
kacsint felém.
A lift amúgy is komplikált.
1 négyzetméterbe
szorult létjogosultság.
Meg lassan 8 óra...
Reggel. Csúcsforgalom.
A lépcső felé fordulok,
és lépek irányába.
Eldőlt. Futni fogok.

5 emelet. 80 lépcsőfok.
Hatványozottan hat rám
a gravitáció,
fordított arányban az idő.
Már kettesével veszem a fokokat.
A fal repedései, mint értágulat,
római számoknál meg
a döbbent ámulat, hogy
közel a kezdet, messze a cél...
Minden szint egy gyilkos visszafordító.
Éles és csúszós.
A takarító már feltörölt
reggel 6-kor. Lehet kétszer is.

Lassan a végéhez érek,
és minden megtett fok
egy darab a múltamból.
(Úgy érzem.)
Egy leküzdött cél,
a lépcsőház meg a fal,
amit magam köré építettem.
Mindezt lassan magam mögött
hagyom. Érdekes,mert közben
egyre mélyebbre kerültem...
(Ebből egyszer vers lesz...)

Földszint.
Alig birok megállni.
Papucsok csattognak.
Utolsó visszafordító. Lélekjelenlét.
- Kezit csókolom! -
Magamban: b********g
Az ajtót még időben megfogom.
Szórólap-fülek hallgatóznak csak
a póstaláda száján kilógva.
Senki sem látta. Senki sem hallotta.
Kint vagyok.
Nedves érzés talptájékon.
Esett volna este az eső?
Utána a puffanás.
A papucs az én lábamon van...
Felnézek.
5. emelet. Rácsok. Elhúzott függöny.
Visszajátszás.
De most lifttel megyek...

A mai nap olyan mostoha,
Vagy inkább semleges,
Mint az arcon maradt borosta,
Ami kábé egyhetes.
Vagy mint az asztalhoz ragadt
Tegnapi bögre,
Mibe sötét fény szaladt,
Most keserű a szája körbe,
S benne kanál már nem matat.
Vagy mint a ferde-kép nyomat
'Mit keretez a por,
Alatta alvadt vér nyomokat
Feledtet a kocsmasor.
Vagy mint a karfára száműzött
Levetett ruha
'Min a valóság elzüllött,
Kapcás rongyom mégis puha,
Bár nem vagyok jólöltözött.
Vagy mint a sötét monitor
'Min csak a led világít,
Kinyomtam már tucatnyiszor,
Mégis visszacsábít.
Vagy mint a háttérben ordító
"Zenei" förmedvény,
Híg, férges kollaboráció,
Rá se bagózik az elmém,
Ez direkt diszkrimináció.
Ilyenkor, mint a lemerült telefon
Pittyegek idegesítő,
Polifónikus szólamokon,
És Te! Te nyugodt megértő,
Tudod, hogy szar a napom,
NAGYON, DE NAGYON!