Lépcsőház

Kilépek az ötödikről...
Az ajtón át.
(Az ablakokon rács,
már amelyik még nyitható.
 - esztétikus gyerekzár - )
De előtte a radiátort
letekerem kettesre.
Széthúzom a függönyt.
Mint valami reggeli
színház első felvonása.
Indul a színjáték.
Szemközti panel,
10 emeletnyi nézőtér...
Amúgy meg, hagy süssön be
a nap a rácsokon.
December van. Fűtés-szezon.

7:40. Ajtó kattanás.
Léptekbe olvad a csend,
huzat terpeszt szét előttem.
Elfordulok.
(Lehet elszégyeltem magam.
Nem tudom.)
A lift felé ballagok.
Jó választás? Murphy kopog
a vállamon. Késésben vagyok.
Ilyenkor mindig rosszul választok.
Szemem sarkában a lépcső
kacsint felém.
A lift amúgy is komplikált.
1 négyzetméterbe
szorult létjogosultság.
Meg lassan 8 óra...
Reggel. Csúcsforgalom.
A lépcső felé fordulok,
és lépek irányába.
Eldőlt. Futni fogok.

5 emelet. 80 lépcsőfok.
Hatványozottan hat rám
a gravitáció,
fordított arányban az idő.
Már kettesével veszem a fokokat.
A fal repedései, mint értágulat,
római számoknál meg
a döbbent ámulat, hogy
közel a kezdet, messze a cél...
Minden szint egy gyilkos visszafordító.
Éles és csúszós.
A takarító már feltörölt
reggel 6-kor. Lehet kétszer is.

Lassan a végéhez érek,
és minden megtett fok
egy darab a múltamból.
(Úgy érzem.)
Egy leküzdött cél,
a lépcsőház meg a fal,
amit magam köré építettem.
Mindezt lassan magam mögött
hagyom. Érdekes,mert közben
egyre mélyebbre kerültem...
(Ebből egyszer vers lesz...)

Földszint.
Alig birok megállni.
Papucsok csattognak.
Utolsó visszafordító. Lélekjelenlét.
- Kezit csókolom! -
Magamban: b********g
Az ajtót még időben megfogom.
Szórólap-fülek hallgatóznak csak
a póstaláda száján kilógva.
Senki sem látta. Senki sem hallotta.
Kint vagyok.
Nedves érzés talptájékon.
Esett volna este az eső?
Utána a puffanás.
A papucs az én lábamon van...
Felnézek.
5. emelet. Rácsok. Elhúzott függöny.
Visszajátszás.
De most lifttel megyek...