RudolfB blogja

A felfújt valóságból van, hogy csak
úgy tudsz kilépni, ha kidurran alattad.
A felépített álmok összerogynak,
ha nincs alattuk betonalapzat.
A be és kilégzések dekompressziói
emelték váram falait. De rájöttem,
ezek csak a jelen megélt impressziói.
Hiába vagy rugalmas a bőrödben,
ha kést szúrnak beléd, főleg azok,
akik az alapba az anyagot keverték.
Idegeimen ugrálnak, de stabil vagyok,
légváramba a szöget már rég beverték.
Ide-oda lökdösnek, mintha gyerek lennék.
Ahogy felállok, az élet már dob is rajtam.
Mikor veszik észre, hogy mindenki vendég,
és hogy játszani egyedül akartam?

Nyugdíj képzőbe nem jártam
kicsit görbe is a hátam.
Párnám alatt temérdek kincs
fogamból már egy darab sincs.
Fogtündér most boldog, számol,
vagy az élet rosszul vámol.
Kezemben sok szerszám forgott,
kaptam néha elszórt bókot.
Gatyám tartalma határérték,
bár nem vízmértékkel mérték.
Ritkán álltam, akkor néztek,
hittek három lábú széknek,
most csak ülök, órákon át
tudom, a szépségemnek nem árt.
Hosszú sor van a wc előtt:
Az öreg bent van, beköltözött.
Nincs ferrárim, sem motorom,
ladám van, de többet tolom.
Teniszlabdás járókeret:
boltba inkább avval megyek.
Ha az asszony erősködik
eszem egy kis macska pöcsnyit.
Minden úgy van, ahogy mondja,
kikezdhetetlen az állaspontja.
Ő a jobb, el kell ismernem,
főleg, ha az erőspaprika verseny.
De így van jól, hisz szeretem,
Lehet erősebb a gyengébbik nem.
Szerepelhetne itt poén, altesti
de még pofon vágna egy kartesni.
Elég legyen a szócséplésből,
a lényeg itt van elsőkézből:
Karom erős, tenyerem puha,
nem ereszti hű Rózsika,
sem a vállam sok jó barát,
nem kell arany, több száz karát.
Elég majd, ha összeülünk,
ez lesz az egészség-ügyünk.
A főzést másra bízni vétek,
Nyugdíjas vagyok, nyugi ráérek.

A dobhártya először
a csendet érzékeli.
Azt vesszük észre
leghamarabb, ami nincs.
A káoszban ma már
a rend is érvénybeli,
Sokan gondolják így,
a többin szájbilincs.
*
A borsó szem vajon
milyennek látja
a fejtés pillanatát?
Lepke-érzésként?
vagy konformista
ikerként kivágva
anyja hasából,
több petéjűként?
*
Az ember nem mer
a mosdóról álmodni.
Mégha ernyedt ujjai
vödörbe is érnek.
Csobogó gondolat után
kár magyarázkodni.
Elmúlnak a bűntetlen
gyermeki évek.
*
Hogyan képes a pohár
árnyékot vetni,
miközben félig üres
teste átlátszik?
A megtört fénysugárt
könnyebb átengedni.
A másik, mögé nem lát,
mert a falán átázik.
*
Nem tudom megmondani
hogy a tejfogak
vagy a tartós tej
romlik e meg előbb.
Látszólag tejtermékek,
kálciumban azonosak,
de a párna alatti pénz
manapság emészthetőbb.
*
Sajnos nagyon rossz
a névmemóriám.
Csak a számokat
jegyzem meg hosszútávon.
Egyszer én is szám leszek
lent a patológián...
és lesz majd nevem
a túlvilágon.

Kilépek az ötödikről...
Az ajtón át.
(Az ablakokon rács,
már amelyik még nyitható.
 - esztétikus gyerekzár - )
De előtte a radiátort
letekerem kettesre.
Széthúzom a függönyt.
Mint valami reggeli
színház első felvonása.
Indul a színjáték.
Szemközti panel,
10 emeletnyi nézőtér...
Amúgy meg, hagy süssön be
a nap a rácsokon.
December van. Fűtés-szezon.

7:40. Ajtó kattanás.
Léptekbe olvad a csend,
huzat terpeszt szét előttem.
Elfordulok.
(Lehet elszégyeltem magam.
Nem tudom.)
A lift felé ballagok.
Jó választás? Murphy kopog
a vállamon. Késésben vagyok.
Ilyenkor mindig rosszul választok.
Szemem sarkában a lépcső
kacsint felém.
A lift amúgy is komplikált.
1 négyzetméterbe
szorult létjogosultság.
Meg lassan 8 óra...
Reggel. Csúcsforgalom.
A lépcső felé fordulok,
és lépek irányába.
Eldőlt. Futni fogok.

5 emelet. 80 lépcsőfok.
Hatványozottan hat rám
a gravitáció,
fordított arányban az idő.
Már kettesével veszem a fokokat.
A fal repedései, mint értágulat,
római számoknál meg
a döbbent ámulat, hogy
közel a kezdet, messze a cél...
Minden szint egy gyilkos visszafordító.
Éles és csúszós.
A takarító már feltörölt
reggel 6-kor. Lehet kétszer is.

Lassan a végéhez érek,
és minden megtett fok
egy darab a múltamból.
(Úgy érzem.)
Egy leküzdött cél,
a lépcsőház meg a fal,
amit magam köré építettem.
Mindezt lassan magam mögött
hagyom. Érdekes,mert közben
egyre mélyebbre kerültem...
(Ebből egyszer vers lesz...)

Földszint.
Alig birok megállni.
Papucsok csattognak.
Utolsó visszafordító. Lélekjelenlét.
- Kezit csókolom! -
Magamban: b********g
Az ajtót még időben megfogom.
Szórólap-fülek hallgatóznak csak
a póstaláda száján kilógva.
Senki sem látta. Senki sem hallotta.
Kint vagyok.
Nedves érzés talptájékon.
Esett volna este az eső?
Utána a puffanás.
A papucs az én lábamon van...
Felnézek.
5. emelet. Rácsok. Elhúzott függöny.
Visszajátszás.
De most lifttel megyek...

A mai nap olyan mostoha,
Vagy inkább semleges,
Mint az arcon maradt borosta,
Ami kábé egyhetes.
Vagy mint az asztalhoz ragadt
Tegnapi bögre,
Mibe sötét fény szaladt,
Most keserű a szája körbe,
S benne kanál már nem matat.
Vagy mint a ferde-kép nyomat
'Mit keretez a por,
Alatta alvadt vér nyomokat
Feledtet a kocsmasor.
Vagy mint a karfára száműzött
Levetett ruha
'Min a valóság elzüllött,
Kapcás rongyom mégis puha,
Bár nem vagyok jólöltözött.
Vagy mint a sötét monitor
'Min csak a led világít,
Kinyomtam már tucatnyiszor,
Mégis visszacsábít.
Vagy mint a háttérben ordító
"Zenei" förmedvény,
Híg, férges kollaboráció,
Rá se bagózik az elmém,
Ez direkt diszkrimináció.
Ilyenkor, mint a lemerült telefon
Pittyegek idegesítő,
Polifónikus szólamokon,
És Te! Te nyugodt megértő,
Tudod, hogy szar a napom,
NAGYON, DE NAGYON!