RudolfB blogja

Volt egy kanapénk. Szocreálos, múltidéző, vörös színnel. Félig kitört lábbal, így elmozdítani sem lehetett. Évek óta ugyan abban a pozícióban állt. Mint aki nem mer megmozdulni, csak vár valamire. Várja a megváltást...
De ezt senki sem tudta, mert mindig ki volt nyitva. Azon aludtunk. Apa, anya és én.
Sosem volt beágyazva. Szép dísztakaró volt ráterítve, hogy elfedje a valóságot. Mert piszkos volt a kanapé. Főként az alja. Telis tele bűnnel. Az ágy alá söpört problémákkal. És mi ezen a halmon aludtunk. Én, középen, a szemétdomb tetején. ( Mostmár értem, miért becézett apa, az ő kiskakasának...)
Azután be lett csukva a kanapé. Elfértünk rajta ketten is. Már nem volt többé anya. 

Emlékszem volt egy origami könyvem.
Igazából a nővéremé volt,
de ő csak hétvégente járt haza,
így hétközbe az enyém lehetett.
Próbáltam az üres lapokból
alkotást készíteni.
De csak az összegyűrt gombóc volt az,
ami igazán ment.
Késő délutánonként értél haza.
Bár lehet, akkor már nem a munkából...
Vártalak. Te biztosan tudsz hajtogatni
nekem egy darut, vagy egy hajót.
(Gondoltam. Sosem mondtam ki hangosan.)
Leültél. Gyors mozdulatok.
Tessék egy repülő.
A könyv csukva maradt.
Egyszer aztán elmondtad, hogy
repülőgép-hajtogató szakkörre jártál.
Büszke voltam. Mindent értettem.
Akkor először és utoljára hajtottál nekem
egy mértanilag tökéletes gépet.
Külön légterelő, fékező szárny, farokrész.
Figyeltem minden mozdulatod.
Jegyzeteltem magamban.
Egyszer kellett csak megmutatnod.
- Tudtam többször nem fogod -.
Gyönyörűen szállt körbe a szobámban.
Mintha direkt kerülné a falakat.
Hogy bizonyítson nekem, neked, nekünk.
De te már nem voltál ott, hogy együtt nézzük.
Abban a pillanatban kényszerleszállást hajtott
végre a repülő. A farka leszakadt.
Nem lett megjavítva. Nem is kértem.
Csak eltettem. Nem gyűrtem össze.
Nem kerülhet a gombócok mellé,
oda biztos, hogy nem...
A mai napig nem tudok hajtogatni;
sem darut, sem hajót. A könyv sincs már meg.
De repülőt bármikor hajtok a fiamnak...
mert azt az EGYET nem felejtettem el.

A mai nap olyan mostoha,
Vagy inkább semleges,
Mint az arcon maradt borosta,
Ami kábé egyhetes.
Vagy mint az asztalhoz ragadt
Tegnapi bögre,
Mibe sötét fény szaladt,
Most keserű a szája körbe,
S benne kanál már nem matat.
Vagy mint a ferde-kép nyomat
'Mit keretez a por,
Alatta alvadt vér nyomokat
Feledtet a kocsmasor.
Vagy mint a karfára száműzött
Levetett ruha
'Min a valóság elzüllött,
Kapcás rongyom mégis puha,
Bár nem vagyok jólöltözött.
Vagy mint a sötét monitor
'Min csak a led világít,
Kinyomtam már tucatnyiszor,
Mégis visszacsábít.
Vagy mint a háttérben ordító
"Zenei" förmedvény,
Híg, férges kollaboráció,
Rá se bagózik az elmém,
Ez direkt diszkrimináció.
Ilyenkor, mint a lemerült telefon
Pittyegek idegesítő,
Polifónikus szólamokon,
És Te! Te nyugodt megértő,
Tudod, hogy szar a napom,
NAGYON, DE NAGYON!