RudolfB blogja

Gyermekkoromban még csak a kiváltságos helyzetűeknek volt mobilja. Mi nem tartoztunk közéjük.
Akkor még nem létezett virtuális valóságba száműzött élniakarás. Élet volt. Tapintható, és nem tapizós.
Az ablakok nem érintőkijelzőként funkcionáltak, melyeken át nézhettük a valós idejű live-okat, egymás megjátszott életét. A lehetőségeket néztük: tér, park vagy játszótér.
Párás felületükön mosolygós arcok és üzenetek rajzolódtak ki. Nem pedig smileyk és emojik. Igaz érzések voltak. Nem azok elferdített kivetülései vagy látszat-jelei. Csak ráleheltél, és lehetett folytatni.
A billentyűzárhoz sem kellett megjegyezhetetlen számkombináció. Csak egy redőny.
Az egyetlen telefon, amit hibátlanul kezeltünk, a kaputelefon volt. Gyors, egyszerű - sokszor válasz nélkül is érthető - kommunikatív rendszer. Mínusz húsz és két részeg, szerelmes öklös között is remekül működött. Így minden második lépcsőház előtt össze volt törve egy. Sok fiatal élt panelban. Még nem ismerték a 3310-est. Aki igen, az nem lépcsőházban élt.

Ma mindenki a telefonjával él párkapcsolatot. Húsz centi alatt nincs élet.(Plusz a tok.)
Én egy telefonfülkéből nézem őket. Amibe már hiába dobálom az érméket. A vonalak üresek...