Kanapé

Volt egy kanapénk. Szocreálos, múltidéző, vörös színnel. Félig kitört lábbal, így elmozdítani sem lehetett. Évek óta ugyan abban a pozícióban állt. Mint aki nem mer megmozdulni, csak vár valamire. Várja a megváltást...
De ezt senki sem tudta, mert mindig ki volt nyitva. Azon aludtunk. Apa, anya és én.
Sosem volt beágyazva. Szép dísztakaró volt ráterítve, hogy elfedje a valóságot. Mert piszkos volt a kanapé. Főként az alja. Telis tele bűnnel. Az ágy alá söpört problémákkal. És mi ezen a halmon aludtunk. Én, középen, a szemétdomb tetején. ( Mostmár értem, miért becézett apa, az ő kiskakasának...)
Azután be lett csukva a kanapé. Elfértünk rajta ketten is. Már nem volt többé anya.