RudolfB blogja

RudolfB•  2018. június 22. 14:25

Lègvár

A felfújt valóságból van, hogy csak
úgy tudsz kilépni, ha kidurran alattad.
A felépített álmok összerogynak,
ha nincs alattuk betonalapzat.
A be és kilégzések dekompressziói
emelték váram falait. De rájöttem,
ezek csak a jelen megélt impressziói.
Hiába vagy rugalmas a bőrödben,
ha kést szúrnak beléd, főleg azok,
akik az alapba az anyagot keverték.
Idegeimen ugrálnak, de stabil vagyok,
légváramba a szöget már rég beverték.
Ide-oda lökdösnek, mintha gyerek lennék.
Ahogy felállok, az élet már dob is rajtam.
Mikor veszik észre, hogy mindenki vendég,
és hogy játszani egyedül akartam?

RudolfB•  2018. június 4. 13:51

Egy nyugdíjas monológja

Nyugdíj képzőbe nem jártam
kicsit görbe is a hátam.
Párnám alatt temérdek kincs
fogamból már egy darab sincs.
Fogtündér most boldog, számol,
vagy az élet rosszul vámol.
Kezemben sok szerszám forgott,
kaptam néha elszórt bókot.
Gatyám tartalma határérték,
bár nem vízmértékkel mérték.
Ritkán álltam, akkor néztek,
hittek három lábú széknek,
most csak ülök, órákon át
tudom, a szépségemnek nem árt.
Hosszú sor van a wc előtt:
Az öreg bent van, beköltözött.
Nincs ferrárim, sem motorom,
ladám van, de többet tolom.
Teniszlabdás járókeret:
boltba inkább avval megyek.
Ha az asszony erősködik
eszem egy kis macska pöcsnyit.
Minden úgy van, ahogy mondja,
kikezdhetetlen az állaspontja.
Ő a jobb, el kell ismernem,
főleg, ha az erőspaprika verseny.
De így van jól, hisz szeretem,
Lehet erősebb a gyengébbik nem.
Szerepelhetne itt poén, altesti
de még pofon vágna egy kartesni.
Elég legyen a szócséplésből,
a lényeg itt van elsőkézből:
Karom erős, tenyerem puha,
nem ereszti hű Rózsika,
sem a vállam sok jó barát,
nem kell arany, több száz karát.
Elég majd, ha összeülünk,
ez lesz az egészség-ügyünk.
A főzést másra bízni vétek,
Nyugdíjas vagyok, nyugi ráérek.

RudolfB•  2018. január 11. 13:28

Szinguláris gondolatok

A dobhártya először
a csendet érzékeli.
Azt vesszük észre
leghamarabb, ami nincs.
A káoszban ma már
a rend is érvénybeli,
Sokan gondolják így,
a többin szájbilincs.
*
A borsó szem vajon
milyennek látja
a fejtés pillanatát?
Lepke-érzésként?
vagy konformista
ikerként kivágva
anyja hasából,
több petéjűként?
*
Az ember nem mer
a mosdóról álmodni.
Mégha ernyedt ujjai
vödörbe is érnek.
Csobogó gondolat után
kár magyarázkodni.
Elmúlnak a bűntetlen
gyermeki évek.
*
Hogyan képes a pohár
árnyékot vetni,
miközben félig üres
teste átlátszik?
A megtört fénysugárt
könnyebb átengedni.
A másik, mögé nem lát,
mert a falán átázik.
*
Nem tudom megmondani
hogy a tejfogak
vagy a tartós tej
romlik e meg előbb.
Látszólag tejtermékek,
kálciumban azonosak,
de a párna alatti pénz
manapság emészthetőbb.
*
Sajnos nagyon rossz
a névmemóriám.
Csak a számokat
jegyzem meg hosszútávon.
Egyszer én is szám leszek
lent a patológián...
és lesz majd nevem
a túlvilágon.

RudolfB•  2018. január 4. 13:54

Telefonfülke

Gyermekkoromban még csak a kiváltságos helyzetűeknek volt mobilja. Mi nem tartoztunk közéjük.
Akkor még nem létezett virtuális valóságba száműzött élniakarás. Élet volt. Tapintható, és nem tapizós.
Az ablakok nem érintőkijelzőként funkcionáltak, melyeken át nézhettük a valós idejű live-okat, egymás megjátszott életét. A lehetőségeket néztük: tér, park vagy játszótér.
Párás felületükön mosolygós arcok és üzenetek rajzolódtak ki. Nem pedig smileyk és emojik. Igaz érzések voltak. Nem azok elferdített kivetülései vagy látszat-jelei. Csak ráleheltél, és lehetett folytatni.
A billentyűzárhoz sem kellett megjegyezhetetlen számkombináció. Csak egy redőny.
Az egyetlen telefon, amit hibátlanul kezeltünk, a kaputelefon volt. Gyors, egyszerű - sokszor válasz nélkül is érthető - kommunikatív rendszer. Mínusz húsz és két részeg, szerelmes öklös között is remekül működött. Így minden második lépcsőház előtt össze volt törve egy. Sok fiatal élt panelban. Még nem ismerték a 3310-est. Aki igen, az nem lépcsőházban élt.

Ma mindenki a telefonjával él párkapcsolatot. Húsz centi alatt nincs élet.(Plusz a tok.)
Én egy telefonfülkéből nézem őket. Amibe már hiába dobálom az érméket. A vonalak üresek...

RudolfB•  2017. december 23. 19:34

Kanapé

Volt egy kanapénk. Szocreálos, múltidéző, vörös színnel. Félig kitört lábbal, így elmozdítani sem lehetett. Évek óta ugyan abban a pozícióban állt. Mint aki nem mer megmozdulni, csak vár valamire. Várja a megváltást...
De ezt senki sem tudta, mert mindig ki volt nyitva. Azon aludtunk. Apa, anya és én.
Sosem volt beágyazva. Szép dísztakaró volt ráterítve, hogy elfedje a valóságot. Mert piszkos volt a kanapé. Főként az alja. Telis tele bűnnel. Az ágy alá söpört problémákkal. És mi ezen a halmon aludtunk. Én, középen, a szemétdomb tetején. ( Mostmár értem, miért becézett apa, az ő kiskakasának...)
Azután be lett csukva a kanapé. Elfértünk rajta ketten is. Már nem volt többé anya.