Madaras Levente - Lveseth versek

Viszlát Otthon.

Kicsit megkésve, 

De gondoltam írok neked.

Úgy se számít mondjuk, hogy

Későn, vagy sem, 

Mindenhogy már késői a versem.

Hogy miről írok? 

Fogalmam sincs,

És igazából ez nem is vers,

Ez csak valami, amit írok.

Mindig túlgondoltam a dolgokat,

Amiket csináltam, 

S úgy tűnik ez változatlan.

Hogy vagy?

A vadregényes erdeid,

Mezőid és játszótered

Ugyanott és ugyanúgy vannak?

Úgy érzem, mintha minden változna,

Pedig csak minket cseréltek át 

És csak te tettél szert új lakókra,

Akik átrendeztek teljesen,

De lehet jobb is így,

Talán neked is jobban tetszik,

Hogy már nem a mi nikotinunk

Szennyezi a falad.

Pedig milyen csodás cimbora voltál,

Verset írtam falaidra,

És néma cinkosa voltál

Rászokásomnak mindenre;

A beszédre, veled ittam meg

Az első alkoholcseppet,

És te voltál tanuja 

Az első doboz cigimnek is,

Mit együtt szívtunk el,

Bár te csak a füstöt érzékelted,

Amire szerencsére 

Nem vagy allergiás.

Első nő,

Akivel nálam aludtam,

Első igazi csók,

Mit kiosztottam,

Másfél évnyi próbálkozásnak,

Kisérletezésnek,

Majd annak végeredményét is

Szemmel kisérhetted nyomokban.

Tizennyolc és fél évnyi

Sok sírás, sok zúzás,

És lehelletnyi nevetésnek

Részese voltál,

Mentetttünk ki madarakat is,

Hogy hű legyek a nevemhez.

Tizennyolc és fél évnyi

Hangos zaj voltunk

A néma csendben,

Irritáció a néma sebben,

Ami te vagy,

Kedves Otthonom.

A sok kerékpározás,

Focizás, ami megszünt,

És már nem sírok vissza;

A sok haver meg barát,

Akiket ovitól ismerek

És már nem sírom vissza,

Örülök, hogy annak vége lett.

Örülök, hogy vége lett

A gyerekkoromnak,

Amit nyújtottál több mint tökéletesen,

De mégse örültem, mikor menni kellett,

Toporzékoltam neked,

A néma csendnek.

Otthonos voltál, Otthon,

Ezt jól csináltad,

Nem a te hibád, hogy vége lett.

Volt sok hibád,

De azokra is néha

Szép emlékekkel

Emlékezem.

Ahogy felnőttem

Egyre inkább kinőttem

A társaságod,

De ne aggódj,

Nem miattad volt ez,

Élveztem eddigi 

Ott tartózkodásom.

Nem búcsúztam el nyáron méltón,

Méltóan hozzád,

Pedig sokat adtál,

Sokat tettél,

Hogy olyan legyek,

Aki lettem.

Így nosztalgikusan nézek rád,

És talán egyszer meglátogatlak;

Felmegyek buszodra,

Egy óra út,

De látni akarlak utoljára.

Sokszor hiányzol egyébként,

Pár dolgot veszítettem

Szakításunk óta,

De már túl késő,

Mennem kellett,

Így alakult

Az élet útja.

Így hát továbblépek rajta,

És te is továbbléphetsz

Másokkal;

Más okkal, gonddal

Küzdünk már,

Jobb is így,

Így le is út,

Fel is út,

Szervusz,

Szia, és

Viszlát, 

Míg nem találkozunk.

Az ég szeme 

Se tudja már eldönteni,

Hogy szeressen,

Vagy könnyeit felhörpintené.

Tanácstalan mindennel szemben,

Érdemlek-e az arcomra cseppet,

Vagy érdemlem a fényességet,

Végül mellőzi az élességet.

Be vagy borulva, látom,

Elhagyott már fiúd-lányod,

De kérlek ne büntess engemet,

Legyen már az egyik, ne egyik se.

Testem helyett a lelkem fagy szét,

Mert a testem jelenleg fázik

Meg "elege van, hogy melege van" fázis,

Reccsenek, mint rab alatt a fa szék.

Minden semmilyen,

Meg vihar előtti csend;

Nem bízol senkiben,

Nincs sehol se rend.

Az égnek szeme felcsillant,

Kialudta magát a kis csillag,

Nem rejti redők mögé a ragyogást,

Mosolyra cseréli a hagyományt.

Kisírta magát, de túl van rajta,

Beragyogja az egész asztalt

A lámpafény, mi szeméből jön,

És láthatom ami sok szemétből jön.

Boldogan tekint rám, 

Így boldog lelki vágy

Hatol belém, hogy ez a nap

Jó lesz, mert ezt adta nap.

Látom a színeket,

Látok már színesen,

Nem minden szürke-fehér

Vagy fekete az ég tetején.

Kiélvezem, míg ki lehet,

Míg kint lehetek ilyenkor;

De milyen korban élünk mi

Ha ez jelenti a megnyugovást?