A megfáradt, de ki nem merült éneke

M Steigerwaldt: A megfáradt, de ki nem merült éneke

"Miért sanyargatsz engem óh könyörtelen tettvágy?

Unalom ostorával miért verdesel ha meg is fáradtam?

Elszabadultak a fejemben megkötözött gondolatok, gyengeségemben elszaggaták láncaik.

Mint sáskák rajzanak, boszorkány sikolyokkal vígadnak, tombolva szabadság örömén.

Számonkérnek, káromolnak, ricsajukban mint imát, mondom, ismétlem szavaim.

Ám ha fáradalmas kiáltásban meg is hallom hangom, korbácsod csattanása felülzengi azt.

Ellepte fejemet a mai nap alkonyának köde, sűrű szürke homály szállt szemeimre.

Mesteri buzgósággal munkálkodik tudatom, mint bűvész formálja e felleget.

Ám ha fáradalmast meg is festi benne gondolatom képét, bősz kiáltott hajtószavad fuvallata szétkergeti azt.

Alig szabadultak saruiktól lábaim, alig fektettem ölembe kezeim, miért remegnek izgágán konok köteleid húrjain.

Fel s alá rángok béke s buzgóság közt, mint oktalan gyermekek játékon, veszekszünk rajtam.

Miért nem hagysz nyugodni ha látod hogy megrogytam.

Engedj most pihenni.

Hisz tudod holnap megkeresem helyem szolgasorodban."