Túl a fényhatáron

a Beregszászi Hegyeinkhez (és az őket követőkhöz)

vs.

a munka

Fáj az otthoni lét hiánya,

mely megsimítja a lelkemet,

Kékségbe száll és ködbe várja

az árván elhagyott gyermeket.

Szép a mező, mely búzát rengett

az őszi fényben csöndesen,

De szebb a lankás, hol a fenyves

titkot énekel kedvesen,

hol patak folyik, mely felkacag

az apró, fényes köveken...

S az erdő, hol a fenyő

nincs egyedül, mert a szél

megfésüli ezüst haját-

üzenetével szárnyra kél...

Titok-békés, béke-csöndben

ha fölpattansz a szél-szárnyra,

Mint hajdan itt az ős táltosok

a legfürgébbik paripára.

És körbeszáguldva a tájon

a fényességből az ég alatt

képet festesz, hogy magadnak

örök legyen a pillanat.

Holnap péntek, hazamegyek,

hol ragyog a lét, s a határ -

Érzem várnak, hívnak a hegyek:

gyere haza, gyere mááár...

De hétfőn kezdődik minden újra,

vagy folytatódik a lét-kerék,

A távolból érzem, hogy lehunyja

köd-titok- szemét a messzeség.

Csaholc, 24. 09. 2015.

(Б. О. Є. emlékére)

Nap voltál a nap helyett,

porba hulltál, most szétesett

előttem minden elemed.

Megláttalak, a Művészet

énekelt Rólad regéket,

titokzatosan-fényeset.

S égette lelkem, mint a parázs

a Veled való találkozás

Léted számomra volt a varázs.

Most szomorú vagyok, s kérdezed:

-        Ki festhette a kék eget?

-        Hol a sárga ablakkeret?

Nap voltál az egeken,

most már sehol sem keresem,

véges lett a végtelen…

(Beregszász, 9. október 2014.)

Sápadt utcarészletek...

Messzi vagy, ha kereslek...

A képben a művészet vár rám,

Neved itt rég őrzi e márvány.

"... mert vár rám a munka a kertben..."

Fehér lapon fehér szárny lebben,

Fehér falon pusztaság-

Kék fodrokon zöld síkság...

Kék ég alatt vizeken

Körbefog a végtelen...

Búzamezők, rozskenyér,

Aranykalász-lelked él!

Tudom, érzem s szeretem,

Mindenhol ezt keresem,

Nem tudom, de látom

Napfényben, fűszálon.

A harmatcsepp gyöngyben,

Kopár téli ködben,

Aranyos hajnalon,

Mert érzem, s nem hagyom

Elveszni, elveszni...

15. 05. 2012.

O.J.

Mosolyt simított arcomra

Néma szereteted,

Lelkemben csillant meg

Égszínkék szemed.

S a távolból mély-merengve néztek minket

a ködtitok hegyek…

… a ködtitok hegyek…

24.12.2011.

Б.О.Є.

Künn sötét, hűvös eső kopog,

Benn mégis tócsásak a lapok, ‑

S én e két lét között keresek

Valami kedves kis verset neked…

Hisz te kérted, hogy írj nekünk,

Mi tükrözi az életünk…

Tócsában látod (akkor is!) a kék eget,

Ha nem emeled föl (soha!) a fejed.

Nem tudom miért, de szomorú,

Hisz lelkembe költözött a bú,

Nincs itt már senki sem nekünk,

Mert egymásnak csak mi lehettünk…

‑ Csak?! – kiáltád – hát nem elég?!

Mit kérsz, mit adjon még az ég?!

S én felelek csöndesen:

‑ Nem kell semmi…kedvesem…

Nem kell semmi és senki már,

A sárga mezőn a kék madár

Hozzád, hozzám, hozzánk szökött,

Miértünk ő ketrecbe költözött.

S nem elég ez sem neked?!

Megláncolnád a szerelmemet?!-

Kiáltom én, és te hallgatol,

Lelked belül egy dalt dalol.

S én tovább kiáltoznám,

Ha nem intenél nekem némán,

Hogy jöjj, hogy jer még közelebb,

Mert így együtt sokkalta szebb,

és boldogabb az életünk,

Hogyha tényleg szeretünk…

Elhallgatok és hallgatsz te,

Belépünk a csönd-mélybe,

És nincsen senki, csak mi ott,

Meglessük a holnapot,

Egymásba belefeledkezve,

Egymás lelkébe szeretve…

Énekeljük, megszakítjuk,

Hogy azután tovább folytassuk,

…és együtt énekeljük tovább

Az örök szeretet lélek-dalát!

Mert ilyen a mi életünk,

Szeretnek és szeretünk…

(10. 12. 2011.)