Túl a fényhatáron

Bakos Kiss Károly

Legyen vers
(Rímjáték ars poeticára)

Legyen vers, hogy legyen minden,
Szív ne vágyjon menni innen.
Ész ne vágyjon megbomolni.
Hisz a test sem olyan holmi,
Mit levetni könnyű lenne.
(Azért van, hogy legyünk benne.)
S legyen ír, hogy így ne fájjon
A mozdulat e nyesett tájon.
Mindnek társ hogy el ne essék,
Aki esne. Szava: tessék!
Legyen tűz, ki fázik, annak.
S ezt nevezzék, akik vannak,
Majd szabálynak −
Íratlannak.

Legyen vers, hogy legyen minden,

szív ne vágyjon menni innen…”

Mert hiányzik az e világból

a tűznek lángja, mely világol.

Ó legalább csak világolna,

Halványfényű lángot szórna,

Mely édes gyógyír a jeges szívnek,

A megkövesedett mindenségnek,

Ellensége a kopott szónak,

Segítője minden jónak.

Ej, ez a tűz, hogyha lángolva –

S nem pusztán csak világolna,

A magasságba, az égig csapva

Gyógy-illatú meleg volna

Minden szívnek, lelkeknek,

kik igazán bátrak

beismerni: a szeretet

fő része a mának.

2013. április 30.

 Shaded man blogjából: Blogom

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén...
A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

- Milyenek itt az emberek? - tudakolódta.

- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.

- Athéni vagyok.

- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.

- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.

- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.

- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

Úgy éltünk, mint(...)szerelmes hattyúk a fényben,
Csöndesen úszkálva (...) a fodrokon át,"
Együtt suhantunk a kék színű szélben,
És mi birtokoltuk a csönd sivatagát.
 
És ha olykor delelőre is intett,
Az ég királynőjének fényes keze,
Szőlőlugas árnyékába vezetett,
Hol egyesült szerelmünk forró szele.
 
S mikor hold énekelt dalokat a szélnek,
Hallgatva őrizhettük a csend tűz- tanyát,
Csillagok kínálták fényüket az éjnek,
Lelkünk énekelte a csönd vízhang-dalát.
 
De lám mindez emlék-pillanat lett mára,
És nem őrzi szerelmünket a réti kő,
Felvéstem a neved egy, még élő fára,
De ki tudja, mit tehet vele az idő.

((Egy) világirodalom óra(k) után, 16.,17.12.09)

Kutat festenék, kék virágot,
A sivatagban délibábot,
Forgószélben egy porszemet,
S lefesteném, mit suttog a szemed.
 
Lefesteném, miről dalolt hajdan a szél,
Köd-fedte éjeken ha tudnád, mit mesél,
Veled oly messzire visz,- ha hagyom,
Tengeren, égen át, tejfehér utakon.
 
S ha eltörött volna a kék virág szára...
Embereket láttam a kristályba zárva,
De lelkük ismét a semmibe röpült,
S lám, a végtelennel mégsem egyesült.
 
Vajon ki lehetett ott, én vagy a lelkem,
A kristályban láthattam a másik énem,
Összehúzva "nyugodtan" ültem ott,
Nézvén, mint a másik lángra kapott.
 
A színes élet mily puszta, kopár itt lenn,
Ott lélekharangok függnek a Semmiben,
És ők, kik színeket énekeltek...
Énekhangjukkal a végtelenbe estek.
 
A végtelen Semmiket kifestették,
Ők pedig cserébe örökre elnyelték,
Az észt, és a hallhatatlan lelket,
S majdnem minden szívet és érzelmet.
 
A lélekharangok festettek, daloltak,
Minden világok a porba hullottak,
Kristályüvegek megrepedtek,
S a ködharangok megrekedtek.
 
...és én ismét ott lehettem veled,
Elmondom!- néztem gyönyörű kék szemed,
S nem érdekel e "földi némaság",
Hadd hallja a pletykás pusztaság!.
 
...és egy hatalmasat kiáltottam,
Érdekes, a hangom nem hallottam,
Mégis felém fordult minden fej,
S oly némák voltak, mint a tej.
 
Én kiáltottam széltében-hosszában,
Tudjátok ki uralkodik ebben a világban?
Kristálygömbbe zárja minden embert!
Míg életükbe álomport kevert...
 
Ecsetet festenék magamnak,
Egy ecsetet festenék dalomnak,
És avval az ecsettel én
Ezt a világot átfesteném...
 
Mikor lelkemmel érezném Az Ecsetem,
Átfesteném e világot, de teljesen,
Mert az ész-gyártotta ecseteket,
A vergődő lelkek tapossák meg.
 
Igazi Ecsettel festenék
Ki-ki a saját életét,
Minden éjt nappallá téve,
Átfesteném az eget igazi kékre.
 
 (...)
 
S Akkor Lennék,...és látnám, mint száll,
A kékebb égen a Kék Madár,...
Elkapnám, a szívembe zárnám,
Kiengedném, aztán visszavárnám.
 

(Beregszászi Anikó hatására)

(írtam: 24.11.09)

''Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség.

A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól.

Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát.

Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.''

Márai Sándor