Túl a fényhatáron

Bakos Kiss Károly

Legyen vers
(Rímjáték ars poeticára)

Legyen vers, hogy legyen minden,
Szív ne vágyjon menni innen.
Ész ne vágyjon megbomolni.
Hisz a test sem olyan holmi,
Mit levetni könnyű lenne.
(Azért van, hogy legyünk benne.)
S legyen ír, hogy így ne fájjon
A mozdulat e nyesett tájon.
Mindnek társ hogy el ne essék,
Aki esne. Szava: tessék!
Legyen tűz, ki fázik, annak.
S ezt nevezzék, akik vannak,
Majd szabálynak −
Íratlannak.

Legyen vers, hogy legyen minden,

szív ne vágyjon menni innen…”

Mert hiányzik az e világból

a tűznek lángja, mely világol.

Ó legalább csak világolna,

Halványfényű lángot szórna,

Mely édes gyógyír a jeges szívnek,

A megkövesedett mindenségnek,

Ellensége a kopott szónak,

Segítője minden jónak.

Ej, ez a tűz, hogyha lángolva –

S nem pusztán csak világolna,

A magasságba, az égig csapva

Gyógy-illatú meleg volna

Minden szívnek, lelkeknek,

kik igazán bátrak

beismerni: a szeretet

fő része a mának.

2013. április 30.

Nem akartam művész lenni,
Könnyek között megszeretni
azt a fényt, mely tőled árad
részeként e nagyvilágnak.

Beregszász, 2016. február

Ráléptem a szarvas nyomra,

S tudom, hogy már soha újra

nem vagyok az…

ki egykor voltam:

Harmatban, hajnalban hajszoltam

a kék katicabogarat,

Kinek hangja szólongat,

Ha egy picit csöndben vagy.

Mert akár akartam, akár nem,

Most már biztos, hogy ráléptem,

Arra a híres szarvas nyomra,

S tudom, hogy már soha újra

nem leszek az,

ki egykor voltam…

Beregszász, 2013. március 23.

a Beregszászi Hegyeinkhez (és az őket követőkhöz)

vs.

a munka

Fáj az otthoni lét hiánya,

mely megsimítja a lelkemet,

Kékségbe száll és ködbe várja

az árván elhagyott gyermeket.

Szép a mező, mely búzát rengett

az őszi fényben csöndesen,

De szebb a lankás, hol a fenyves

titkot énekel kedvesen,

hol patak folyik, mely felkacag

az apró, fényes köveken...

S az erdő, hol a fenyő

nincs egyedül, mert a szél

megfésüli ezüst haját-

üzenetével szárnyra kél...

Titok-békés, béke-csöndben

ha fölpattansz a szél-szárnyra,

Mint hajdan itt az ős táltosok

a legfürgébbik paripára.

És körbeszáguldva a tájon

a fényességből az ég alatt

képet festesz, hogy magadnak

örök legyen a pillanat.

Holnap péntek, hazamegyek,

hol ragyog a lét, s a határ -

Érzem várnak, hívnak a hegyek:

gyere haza, gyere mááár...

De hétfőn kezdődik minden újra,

vagy folytatódik a lét-kerék,

A távolból érzem, hogy lehunyja

köd-titok- szemét a messzeség.

Csaholc, 24. 09. 2015.

(Б. О. Є. emlékére)

Nap voltál a nap helyett,

porba hulltál, most szétesett

előttem minden elemed.

Megláttalak, a Művészet

énekelt Rólad regéket,

titokzatosan-fényeset.

S égette lelkem, mint a parázs

a Veled való találkozás

Léted számomra volt a varázs.

Most szomorú vagyok, s kérdezed:

-        Ki festhette a kék eget?

-        Hol a sárga ablakkeret?

Nap voltál az egeken,

most már sehol sem keresem,

véges lett a végtelen…

(Beregszász, 9. október 2014.)