M.Laurens • Blogja

Napok

Majd holnapra kelve,

a ma eltűnik messze.

Tegnap a ma volt az eljövő fény.

Mára a ma, már csak tény.

***

M. Lurens  2012 márc.24  

 Előszó: A történet valós  inspirációs alapjául szolgáló forrásanyag ma  is fellelhető a Gazdikereső oldalán. http://talaltcica.org/archives/15942

A JÓ KUTYA

Az ajtó nyikorgására felriadt, és gyengülő látásával már csak mosódott foltokat látott. Megpróbált lábra állni,
de legyengült , hidegtől merev izmai nem engedelmeskedtek. Érezte, ahogy felemelik testét a nyári konyha
csontkeményre fagyott döngölt agyagpadlójáról. Jó illatú kéz volt, emlékeztette valamire, ami nagyon rég volt.
A kéz meleg takaróba burkolta és gyengéden felemelte. Olyan érzés futott át fagyott végtagjain, mint amikor
még vele volt a Gazda, aki ételt-italt adott és néha engedte, hogy megnyalja kérgesre öregedett csomós ujjait. 
Orrát friss csípős téli szél csapta meg, s tudta, hogy távolodnak mindattól, amit a Gazda rábízott, hogy őrizze.
-----
A gazda becsukta a csirkeól ajtaját, és mérgesen nézett lefelé a két fekete szempárba a nagy szőrcsomón. 
-Mit mondtam neked te bolhacirkusz? – Mormogott a bajusz. –Még egyszer megkergeted a tyúkjaimat, akkor
viszlek a sintérhez. Megértetted? Te vagy a világ leg butább kutyája, mert a héten már harmadjára szorulsz érte. 
Ma sem kapsz vacsorát, csak vizet! És nincs nyüszögés és nyalakodás! …No!
Bundás nagyon szégyellte magát, de hát mit lehet tenni, amikor az a kopasznyakú állandóan kikezd vele?
A minap is kikaparta azt a szép fényes csontot, amit a gazda adott, hogy a viszkető fogínyét kezelgesse vele.
Hiába ásta jó mélyre, az a nyomorult keményorrú képes volt kikaparni onnan, és a csőrével csúnya lukakat 
ütött a szép sima fényesre nyalogatott közepén, pedig azt a Gazda adta neki. Csak és csakis neki egyedül! 
Duzzogva bújt be a tornác alá, onnan pislogott ki mérgesen, aprókat bufogva, mérhetetlen sértődöttségében. 
-----
Rossz előérzete volt egész este. Valami furcsát szimatolt a ház felől, és alig várta, hogy a nap felkeljen.
A tyúkól tetejére sütött a nap, és azok a nyamvadtak irgalmatlan lármát csaptak, pedig a kopasz-nyakú 
sok téllel ezelőtt kegyvesztett lett a Gazdánál. Saját két szemével látta, amikor keményen meg lett büntetve, 
ráadásul a Gazda ráhagyta, hogy a két kaparólábat a leveses fazékból kikapva, személyesen is elítélje.

A nap csak emelkedett egyre feljebb, és a gazda ajtaja nem nyílt ki. Kétségbe esve neki esett az ajtónak,
rágta,rúgta nyomta, ahogy bírta, pedig már felette is eljárt az idő,de most minden porcikája rosszat sejtett.
Végül a retesz feladta a korhadt ajtófélfán, és recsegve, ropogva, szilánkokat öklendezve kifordult a helyéből.
A Gazda keze lelógott az ágyról, és alig-hogy érezte a megnyugtató meleget benne. Bökdöste az orrával, 
próbálta óvatosan a fogai közé venni, de nem sikerült, csak halk nyöszörgés volt rá a válasz..A rémülettől vonyítva 
átugrotta a kaput, (pedig már tizenkét éves is elmúlt) és meg sem állt a szomszédos tanyáig.

A mentő a kapu előtt állt meg, és idegenek siserahada lepte el a házat. Bundás a nagy sürgésforgás közepette 
csendben szorongva nézett hol a Gazdára, hol azokra, akik körötte sürgölődtek. Furcsa rudakkal emelheő
hófehér ágyat hoztak, és a Gazdát feltették rá. Kétségbe esve futott volna hozzá, de szelíden félre tolták.
-Bundás ! – Hallatszott a gazda erőtlen hangja. – Vigyázz a házra!.. Jó kutya vagy!… A legjobb!
------
„Vigyázz a házra!”, visszhangzott a fejében, ahogy távolodott a meleg takaróba bújtatva, ahová a jó illatú
kéz emelte. Kitépte magát a karok közül, és utolsó erejét is összekaparva visszafutott a ház küszöbéig, ahol
egész testében remegve leroskadt. Érezte még, ahogy egy ásótól kérges bütykös meleg kéz végigsimítja 
csatakos csomókba gubancolódott vénségtől fakó bundáját. Testét jóleső melegség járta át,és a nagy bajusz 
csak ennyit szólt; csendes nyugodt hangon. -”Jó kutya vagy!… A legjobb! „
------
A falusiak sokáig mesélgettek róla, hogy az öreg Kántor tanyáján mi történt. Elmesélték, hogy az öreget
egy nap szélütés érte, és a kutyája ráncigálta át a szomszédját a nadrágja szárába kapaszkodva. De hiába.
Az öreg harmadnapra elhunyt a megyei kórházban. Azt is beszélték, hogy a kutyája maga rágta ki a tyúkól
ajtaját, hogy a baromfiiaknak legyen mit kapirgálni. Senki fiát nem engedett a közelükbe. Mégy a szomszédot
se engedte közel, pedig az hordott élelmet és vizet a kutyának. Végül az öregség vitte el mindet, de a kutya
nem tágított. Három évig őrizte a házat egymaga. A szomszéd hívta ki rá az állatorvost, mikor oltani kellett.
Aztán egy kemény télen a szomszéd is nagyon beteg lett és felhívta az állatvédőket, hogy menhelyre vigyék.
Az állatvédők harmadnapra jöttek is, de az öregedő eb kitépte magát a kezükből és visszaszökött, a házhoz.
Akkor pusztult el a szegény pára. Ott, a házuk küszöbén lehelte ki a lelkét.

M. Laurens 2011-01 

  Időnként szeretnék majd pár régebbi írásomból is feltenni a blogba , mert úgy érzem akkor és még ma is aktuális a mondanivalójuk. 
A "Sorsok" 2000-ben egy sorozatnak indult, ami aztán a szívműtétemet követően abbamaradt. Magam sem tudom miért, lehet hogy hibás döntés volt,mert akkor látszatra senkit sem érdekelt a téma. Döntsetek ti magatok, hogy mennyire érdekes ez ma már.


- SORSOK -

 Komlóra érve, az egykor büszke bányászváros belvárosába tömörült szinte mindenki, aki élt és mozgott. Olyan volt, mint valamiféle hatalmas népünnepély. Mindenütt transzparensek, az utcákon árusok, és harsogott a zene a fákra erősített hangszórókból. Emberek jöttek mentek, gyerekek rohangáltak vattacukorral és olcsó festett lufikkal.

A főutca mindkét oldalán árusok hosszú sora, a sok haszontalan csiricsáré műanyag holmival teli asztaloknál vérbeli bazári hangulatot árasztva. Egy nagyobb embercsoportot követve, egy valaha jobb napokat látott, de mára már felismerhetetlen rendeltetésű pálya területére tévedtünk. Itt csillogóra glancolt rallyautó-csodák sorjáztak két sorban egymás mellett, a keményre taposott gyepnélküli talajon. Legtöbbjük mellett egy kis tábla, az autó adataival, díjaival és a versenyzők nevével és képével. A sor végén egy poros régi Zsiguli árválkodott, a motorháztetőre biggyesztett csomagolódoboz fedelére hevenyészve felírt két névvel. A fák közé kifeszített transzparensen hatalmas betűkkel ez állt: „Üdvözöljük a 33. Nemzetközi Mecsek Rallyn”.

Visszatérve a főút forgatagához, a sarki sátrakból korsócsörrenések hallatszottak, és a közeli öreg téglaházsor falánál láttam, amint egy apró széken aszott arcú öregember gubbaszt. Előtte összecsukható kis asztalka, roskadásig mindenféle apró kacattal és régi csecsebecsével, láthatóan mindegyik személyes darab. Van itt ócska vasaló, biciklicsengő, régi bányászlámpa sisakkal és még sok, számomra teljességgel használhatatlan holmi.

A színevesztett, fakó, rozsdás vackok között kicsiny, vörös bársonyba öltöztetett apró dobozka árválkodik. Felemelem és kíváncsian belekukkantok. Egy apróbb jelvényféle és egy nagyobb, a tévékben is látott kitüntetés formájú valami van benne, piros bársony paplanok közé ágyazva, takarosan, frissen kifényezve. Óvatosan becsukom, és máris tenném a helyére. Ekkor magam sem tudom miért, a kezem félúton megáll a levegőben, és rákérdezek:

— És ezt hogyért adná?

Rövidke csend után inkább kérdi, mint mondja, szemét mélyen és szemérmesen lesütve:

— Ötszáz?

Megindul a kezem, hogy visszategyem a helyére a dobozt, hiszen valójában nincs is szükségem rá. Az öreg lassan felnéz, egyenesen a szemembe fúrja fájdalommal teli, tiszta tekintetét, majd halkan megszólal:

— Na, lássa… én harminc évig szívtam a szénport a föld alatt ezért. Amit megdolgoztam, már rég elégették valahol. Nem maradt belőle mára se füst… se semmi. Mos meg azt a keveset is szégyellenem kell, ami mégis megmaradt belőle.

Szemét nedvesség járja át, és apró könnycsepp csillan meg a nap lemenő fényében, ahogy utat keres magának a barázdák szaggatta, szénportól cserzett arcon. Mint megalázott gyermek, féltőn veszi el az asztalról a dobozkát, tekintetével végigsimítva rajta.

Motyogok valami köszönésfélét, és lehajtott fővel, kerülve az öreg tekintetét arrább somfordálok. Bele a tömegbe, a hangos ricsajba, mindegy hová, csak el innen minél hamarabb. A szívemet és a torkomat valami különös erő szorongatja. Mérhetetlenül szégyellem magam. Mindannyiunk helyett is.

(Pest-Buda 2000-2012)

MAGYAR UFO

  Az amerikai Foolish-Village lakói 1954-ben rémülten vették észre, hogy

az éjszaka folyamán a település határában furcsa tornyok emelkedtek

ki a földből. A rémült farmerek közt elterjedt a hír,hogy háború lesz és 
a helyi boltokat megrohamozva fel is készültek a totális űr támadásra.
Alex Nyugis polgármester megnyugtatta a helyieket, hogy csak a had-

sereg kísérletezik valami új féle űrfegyverrel .  A helybéliek ezek után

másnapra virradóan ügyet sem vetettek a főterén őgyelgő tizennyolc

lábú  és hétfejű látogatóra, aki se angolul, se pedig  spanyolul nem tud-

ván, a galaktikában ismert és elfogadott űr-magyar nyelven igyekezett

kétségbe esetten kommunikálni, valamelyik átkozott  jenkifélével.

Látva, hogy nincs semmiféle eredmény, kétségbe esett akcióba kezdett.

Több helybéli szemtanú láttára és füle hallatára, gurgulázó hangon elé-

nekelte a „ Bolygó - Bolygó tarka, se füle se farka „ című galaktikus dalt,

majd , a „Harmadik típusú találkozások” című filmben is látott  Kodály

módszer segítségével hevesen kalimpálva igyekezett felhívni magára a

figyelmet.  A fafejű jenkik a „Fa” után következő „Do”–t meg se várva,

„Fa”-képnél hagyták. Végül egy hatalmas fatáblára óriási galaktikus

jelekkel felfirkált egy ákombákom hieroglifát, ami ilyesféleképp nézett

ki, a fényképek tanulsága szerint

… HONAN A FENÉBŐL MEGY A VONAT PÜSPÜKLADÁNYBA?...
                              
Másnap a helyi újságban a következő közlemény jelent meg:

”Szó sincs marslakókról, mivel minden vérbeli marslakó tud angolul,

és menten támadásba lendülve,helyben lemészárolt volna mindenkit.

Pusztán a bal szemével. Másrészt az-az állítás miszerint a felirat holmi

Mag-yar marslakó kézjegye lenne, merő kitalálás és olcsó spekuláció.

A Mag-yarok köztudottan a holdon laknak és csak kettő fejük van, ami

ahhoz kell nekik, hogy mindig mindenhol legyen kivel összeveszniük."

M. Laurens  2006

 A JELLEM

       Csendesen bandukolok a kórház folyosóján egy cetlivel a kezemben, amin csupán pár sor áll.

Olvasgatni próbálnám, ám a „”tisztelt” szónál többet nem-igen tudok kiböngészni a sorok közül.

Vajon hol, és hogyan tanítják meg a doktorokat oly módon írni ,hogy azt a patikusokon kívül ,élő

magyar ember képtelen értelmezni,még akkor is ha az nem latin szavakból áll. Még szerencse,

hogy az arab számokat nem okítják hierografikus módon leírni, mert különben soha sem lelném

meg a jelzett szoba számot. Rövid keresgélés után mégiscsak sikerül a főorvosi szobára rálelnem,

ami mellett négy szék raboskodik lábuknál összekötözve. Ebből másfelet egy termetes idősebb

úriember birtokolt, Döbrögi-ként elterülve, hatalmas szatyrokkal körbe bástyázva magát.

- Jó napot! - Köszönök illendőképp, amire némi dörmögésféle a válasz.

Jól nevelt beteghez illően, előkapom kisebb paksamétához hasonlatos záró és egyéb jelentéseimet,

és illően komoly tekintettel nézegetem végig őket. Érteni ugyan semmit sem értek a feléből se,

de mégiscsak jóérzés, hogy nem holmi egyszerű nyavalyákkal járkálok, mint mondjuk szédülés vagy

fulladás, netán látászavar.  Büszkén húzom ki magam a széken,  mégiscsak jobb úri nyavalyákkal

nézni a világba, amelytől minden pórnak elakad a lélegzete ha-csak a nevét is, emlegetem. Kiejteni

sem tudom, akárcsak megjegyezni, pedig minden doktor menten megkérdi, hogy mi is légyen az én

nyavalyám, és mit is szedek rá. Ilyenkor igyekszem szemérmes képet vágni, és menten előkapom

a kisebb regénnyé duzzadt paksamétámat mondván, ebben minden le vagyon írva szép latinsággal,

ahogyan az illik. Miközben kellő buzgalommal sikeresen össze-visszakevertem a feleségem által

szép időrendbe pakolt irományokat, a mellettem lévő úriember mély dörmögő hangja ránt vissza

a földre, elvonult lelki magányomból.

- Szintén a főorvos asszonyhoz jött? - Kérdezte, miközben végigmért.

- Azt hiszem hozzá – Válaszoltam bizonytalan hangon.

- Aztán volt már máskor is nála?

- Nem. Most először járok itt

Rövid szünet következett ami alatt látszott, hogy „Döbögi uram” mérlegi , méltó vagyok e

társalgásra. Végül döntött.

- No akkor magát is jó helyre küldték. - Hangsúlyozta sokat sejtetőn.

- Remélem úgy lesz. – Adtam az ártatlant, vigyorgó arccal.

- No csak ne reménykedjen annyira, mert a feleségem szegény majdnem ráment!

Kissé felém fordulva mélyen a szemembe nézett, mint valami vizsgálóbíró. Komor ábrázattal

folytatta, miközben kurta karjaival erősen gesztikulált.

- Nem értenek ezek semmihez! Ezeknek a kisember semmi. Csak a zsebüket tömik meg és nyomják

a sok maszlagot közben, hogy így meg úgy. Aztán-meg ha baj van, letagadják a csillagokat is az

égről!- közelebb hajolt hozzám és sejtelmes hangon folytatta. - A feleségem majdnem meghalt

miattuk! Úgy ám !-

Zavartan néztem körbe keresve a véleménynyilvánításból kivezető út mikéntjét és hogyanját,

miközben szaporán lestem, jön e valaki, aki kimentene szorult helyzetemből. De a folyosón egy

lelket sem lehetett látni.

- No csak azért mondom, mert örüljön, ha élve jut ki innét! - Mondta felemelve a hangját, miközben

körbe vizslatta ő is a folyosót.

- Én csak egy vizsgálatra jöttem - Makogtam bátortalanul.

- Nincs itt semmiféle vizsgálat, sőt! Még enni sem adnak rendesen. – Folytatja nagy vehemenciával

- Benn feküdt két hétig, és még csak felé se nézett senki. Szegénynek én hordtam be az ételt is.

Ráadásul cukros. A nővérek meg nem törődtek vele. Éjjel is majdnem leesett az ágyról, mert senki

nem volt, aki időnként benézzen rá. Arról meg nem is szólva, hogy össze-vissza szurkálták a karját,

és mindenfelé mászkáltatták. Röntgen meg olyan zörgő vacak a feje körül. Úgy megrémült

szegénykém,hogy felment tőle a vérnyomása. Na de ezeknek' az sem tűnt fel. Valóságos csoda,

hogy még él.

Igyekeztem megértő arcot vágni a kitörés hallatán, hátha az használ valamit.

- Tudja uram, mi hiányzik ezeknek?

Szaporán mozgattam a fejem ide-oda jelezvén, hogy ezt én bizony nem tudom.

- A jellem! ...Mert jellem nélkül még a főorvos sem ér semmit. Most is, példának okáért kidobták

az asszonyt már pénteken, hogy ne kelljen rá költeniük. Most jövök a záró jelentéséért. Micsoda

főorvos,aki ilyent megcsinál? Hiába a jellem,.... az hiányzik!

Látható elégedettséggel dől hátra a széken, mint aki befejezte a beszédét, és várja a jól megér-

demelt tapsot. A két megtermett szatyor felé bökve én is megszólalok.

- A felesége ruháit viszi haza?

- Hol él maga jóember?- mordul rám. - Ezeknek mindig kell valamit adni, mert soha-sem tudja az

ember, mikor kerül vissza a karmaik közé. Tudja, ahol nincs jellem ott így mennek a dolgok.

Mert ugye a jellem a legfontosabb!- Teszi le a pontot. Hosszas szünet következik, aminek a végén

nyílik a főorvosi szoba ajtaja, egy kopaszodó úr távoztával egy fiatal nővérke jelenik meg az ajtóban.

- Kis türelmet kérek! - Hadarja és elindul a folyosó vége felé.

A nyitva hagyott ajtóban egy ötven év körüli mosolygós arcú hölgy jelenik meg, és a széksorra

pillantva a távolodó nővérke után szól félhangosan.

- Ibolykám ha arrafelé jársz ,hozd be légy szíves a Sípos néni zárójelentését is!

Azzal a széken trónoló beszélgetőtársamhoz fordulva, kedveskedő mosollyal az arcán, megszólítja.

- Sipos úr drága fáradjon be, mindjárt hozza a nővérke a zárót.

Sipos úr nyögve, szuszogva hajol le a szatyrokért, és megrakott teveként préseli be magát

a nyitott ajtón. A főorvos asszony a szemével türelemre int, és ő is eltűnik az ajtó mögött, résnyire

hagyva azt ,a visszatérő nővérke számára.

Az ajtó résén át ki hallatszik, ahogyan Sipos úr a maga dörmögő hangján, megszólal.

- Drága főorvos asszony annyira hálásak vagyunk magának a törődésért. Szegény feleségem

minden nap imába foglalja a nevét. Soha nem fogja azt a sok szépet és jót elfelejteni, amit maguknál

kapott.A nővérkék is olyan kedvesek voltak hozzá. És ha a főorvos asszony nincs, akkor szegénykém

már nem élne. Minden este imát mond a főorvos asszony tiszteletére. Ne sértsen meg, fogadja el ezt

a csekélységet hálánk és tiszteletünk jeléül.....

.........M. Laurens 2005