SZAPPAN-FOLYÓ

M. Laurens

                                      SZAPPAN-FOLYÓ

   Mostanában nemigen járok vásárolgatni, főleg nem messze a lakhelyemtől, ezért maga a történet

elég régi, a kilencvenes évek elejéből való, amikor megnyílt a fővárosban az első kínai-piac Józsefvárosban.

A kispénzű emberek itt mindent megvásárolhattak a zsebükhöz mért árakon. Mi mosószert és hajsampont

szerettünk volna vásárolni a feleségemmel, mert akkoriban meglehetősen drága volt a sok flancos, és márkás

termék. Nekünk pedig megfelelt volna az olcsóbb is, mert a kamasz fiamra már alig győzte az asszony mosni

a nadrágot, és a randik is mindig hajmosással hajbelövéssel kezdődtek.

Így-hát nézelődve, keresgélve lökdösődtünk a szűk helyen a standok között. Az egyik soron végre megláttuk

amit kerestünk.  A bódé homályában apró töpörödött bácsika ült, valamit nyamnyogva, hat vagy hét foga között.

Egy darabig csak figyelt, majd fölállva mosollyal arcán barátságosan jött oda hozzám, és segítőkészen máris

hadart nekem, mutogatva a polcok felé.

– Ocsóó! Nagyon ocsóó! –Mondanom se kellett, hogy eddig én is eljutottam, de fogalmam sem volt, hogy a kisszék

hátán balerina a csákós-gereblyével, mit is jelenthet, ezért kezembe vettem egy flakont és ráböktem az ujjammal.

– Ez micsoda? – És a közérthetőség kedvéért magamra böktem – Én, lenni Vásárló! 

A kis kínai láthatólag erősen gondolkodott, hogy mit is akarok kvartyogni neki, majd vigyorogva megszólalt.

– Te nem lenyelni! Nem beléd kell rakod!… Nem megenni fúúj! Megeszed lesz bajod neked nagy!

Fújtam egy nagyot, ahogy mondta, nyeltem egyet, és újra nekiveselkedtem a nemzetek közti mutogatósdinak.

– Én vásárló!- böktem a mellkasomra. – Te Kicsi Kínai!- Erős bólogatással adta tudtomra, azt tényt, hogy eddig

még minden rendben, tud követni. – Ez pedig Mifene? – Böktem nagyot a kiszemelt flakonra.

– Ocsóó! Nagyon ocsóó!- Jött szinte azonnal a válasz.

Kezdtem azt hinni, hogy menten felrobbanok, de türelmes és kitartó ember lévén újra nekifutottam a feladatnak.

– Én nevem vásárló!… Tied név Kínai!… Ennek az izének a neve Mifene?

Kicsit megszeppent a nagy böködés közben, és hívta a feleségét, aki készségesen végig bólogatta az immár

négyesre bővült mutogatást: Én, Te, Te-feleség és Mifene.

Az asszony igen bölcs lehetett, mert percekig csak mahjongozott a szavakkal a kontya alatt.

Láthatólag ott hordta a család összes tehetségét és vélhető nyelvtudását. Végül felderült:

– Ááá Mifene neve! – bólogatott, hogy a megfejtés elkészült. – Mifene lenni Jiencsi-féncáo

No ettől sokkal okosabb lettem. Nem-elég, hogy elolvasni se tudtam, de most-már kiejteni

sem. Kétségbeesésemben kezdtem visszatenni a polcra a sűrű pasztaszerűvel töltött flakont.

Az asszony látva a mozdulatot, ami láthatólag az üzlet végleges meghiúsulásával fenyegetett,

nagy hirtelen mellém lépve megszólalt .

– Jiencsi-féncáo-Mifene lenni Száppán-folyó – és bájosan mosolygott rám a tudása mögül.

– Szappanfolyó? – Kérdeztem rá még egyszer. Olyan mint mondjuk a Jangce?

– Igyen, igen: Jiencsi-féncáo-Mifene-Száppánflyó-Jangce mosol-kéz. DE!… ocsóó- mosolygott

az asszony, és ujjaimat rázárva a flakonra odakiáltott a férjének. – Mifene Szapanfolyó fizet kettóó! 

De Te kapol most haaarom! - kacsintott felém, relytélyes mosolyával.