Lomtalanítás

Lomtalanítás

Minden évben kora ősszel sok más embertársammal együtt, megszabadulunk hasz-

nálhatatlan dolgainktól melyek nem férnek már el sehol, csupán a drága helyet fog -

lalják.  Ilyenkor ellepi a házak közötti teret a limlomok között guberálók  tömege.

Ki kiskocsival, ki furgonnal de van aki csak egymaga egy szatyorral a kezében gyûj-

 tögeti a számára használhatónak vélt tárgyakat.

 

Mi is neki veselkedtünk és a régi gyermekheverőt nagy üggyel, bajjal kivonszoltuk

a többi kacat közé.   Fájó szívvel álltunk mellette, hisz  annyi régi,  kellemes  emlék

fűződött hozzá, és még mindig csinos darabnak számított a kupac ócskaságai között.

Ki ne ismerné az érzést, amikor egy olyan tárgytól kell megválnia, ami a hosszú évek

során mindennapjainak része , és a gyermeke felnőtté cseperedésének tanúja volt.

 

Már épp indultunk volna vissza, amikor egy megtermett szakállas férfi lépett hozzánk

és a heverőre pillantva ,megszólalt.

 - Ezt a jó kis darabot kidobják? -   Alaposan végigmustrálta, megkopogtatta,

nyomogatta mint holmi doktor a beteget, végül érces trombita hangján a kupac

másik felére kiáltott .

  - Anyjuk!!!! -   A megszólított pillanatok alatt ott termet ölében két reklámszatyor

 lim-lommal, és már huppant is le a rugók közé, hogy csak úgy nyekkent.

Kezeit széttárta mintha csak azt mondaná, ez már a miénk. A jobb sorsot megélt,

és még mindig kifogástalan almazöld huzattal bevont bútordarab, szinte sírt

a  hatalmas  test tömegének  terhe alatt.

 

Ahogy elfordítottam a tekintetem a rémülettől, szemem a közelben álló könyvkupac

tetején  kuporgó  meghatározhatatlan korú öregúrra  tévedt.   A jobb kort is meglátott

szövetkabát, és kopottas de mégsem elhanyagolt öltözék, nem  holmi  szedett-vedett

guberálóra utalt.    Jobb oldalán katonás rendbe rakott füzetek és iskolai könyvek

sorakoztak, melyeket egy kartondobozból komótosan egyenként emelgetett ki.

Minden egyes darabot nagy műgonddal simogatott végig, eltüntetvén róluk az

ágaskodó szamárfüleket.

 

 - Őt nézi? - Kérdezte a szakállas -  Valami  tanáremberféle volt vagy mifene, aztán

meg kidobták valamiért , és el kezdett inni.   Most-meg mindenhová velünk jár.

 De nem ért ez a guberáláshoz! - teszi hozzá, és nagyot legyintve a földre köp,

 

Ősszel korán sötétedik, és én a kutyámat sétáltatva ismét a lomok mellett haladok el.

Talán a kíváncsiság vitt ismét a lomok felé, talán csak látni akartam még egyszer

 a kis heverőt búcsú képen.  Az utcai lámpákat is mind felgyújtották már, és az eső is

 szemerkélni kezdett csendesen, csillagocskákat rajzolva az apró vízcseppektől

 nedves fűszálakra.

 

A heverőnek és a szakállasnak, már híre pora sincsen. A maradékok közt néhányan

 még matatnak itt-ott ,botokkal piszkálva az egyre jobban nedvesedő holmit.

 

Ám az öreg még mindig ott ücsörög a szétválogatott könyvek és füzetek között.

Az orrán, csomagoló spárgával megerősített aranykeretes  szemüveget  visel.

A kezében egy piros címkés iskolai füzetet  tart  és kissé megbillenve, hogy a lámpa

fénye megvilágítsa a nedvesedő lapokat, elmélyülten olvassa az elmosódott betűket.   

Néha még a szája is járni látszik, mintha csak felolvasna önmagában.

Az arcán végtelen megnyugvás, kisimultak a ráncai, ahogyan időnként mosolyog.

Ügyet sem vet az őt körülvevő világra, szemlátomást megelégedett és BOLDOG. 

 

 M.Laurens  2004