M.Laurens • Blogja

 A JELLEM

       Csendesen bandukolok a kórház folyosóján egy cetlivel a kezemben, amin csupán pár sor áll.

Olvasgatni próbálnám, ám a „”tisztelt” szónál többet nem-igen tudok kiböngészni a sorok közül.

Vajon hol, és hogyan tanítják meg a doktorokat oly módon írni ,hogy azt a patikusokon kívül ,élő

magyar ember képtelen értelmezni,még akkor is ha az nem latin szavakból áll. Még szerencse,

hogy az arab számokat nem okítják hierografikus módon leírni, mert különben soha sem lelném

meg a jelzett szoba számot. Rövid keresgélés után mégiscsak sikerül a főorvosi szobára rálelnem,

ami mellett négy szék raboskodik lábuknál összekötözve. Ebből másfelet egy termetes idősebb

úriember birtokolt, Döbrögi-ként elterülve, hatalmas szatyrokkal körbe bástyázva magát.

- Jó napot! - Köszönök illendőképp, amire némi dörmögésféle a válasz.

Jól nevelt beteghez illően, előkapom kisebb paksamétához hasonlatos záró és egyéb jelentéseimet,

és illően komoly tekintettel nézegetem végig őket. Érteni ugyan semmit sem értek a feléből se,

de mégiscsak jóérzés, hogy nem holmi egyszerű nyavalyákkal járkálok, mint mondjuk szédülés vagy

fulladás, netán látászavar.  Büszkén húzom ki magam a széken,  mégiscsak jobb úri nyavalyákkal

nézni a világba, amelytől minden pórnak elakad a lélegzete ha-csak a nevét is, emlegetem. Kiejteni

sem tudom, akárcsak megjegyezni, pedig minden doktor menten megkérdi, hogy mi is légyen az én

nyavalyám, és mit is szedek rá. Ilyenkor igyekszem szemérmes képet vágni, és menten előkapom

a kisebb regénnyé duzzadt paksamétámat mondván, ebben minden le vagyon írva szép latinsággal,

ahogyan az illik. Miközben kellő buzgalommal sikeresen össze-visszakevertem a feleségem által

szép időrendbe pakolt irományokat, a mellettem lévő úriember mély dörmögő hangja ránt vissza

a földre, elvonult lelki magányomból.

- Szintén a főorvos asszonyhoz jött? - Kérdezte, miközben végigmért.

- Azt hiszem hozzá – Válaszoltam bizonytalan hangon.

- Aztán volt már máskor is nála?

- Nem. Most először járok itt

Rövid szünet következett ami alatt látszott, hogy „Döbögi uram” mérlegi , méltó vagyok e

társalgásra. Végül döntött.

- No akkor magát is jó helyre küldték. - Hangsúlyozta sokat sejtetőn.

- Remélem úgy lesz. – Adtam az ártatlant, vigyorgó arccal.

- No csak ne reménykedjen annyira, mert a feleségem szegény majdnem ráment!

Kissé felém fordulva mélyen a szemembe nézett, mint valami vizsgálóbíró. Komor ábrázattal

folytatta, miközben kurta karjaival erősen gesztikulált.

- Nem értenek ezek semmihez! Ezeknek a kisember semmi. Csak a zsebüket tömik meg és nyomják

a sok maszlagot közben, hogy így meg úgy. Aztán-meg ha baj van, letagadják a csillagokat is az

égről!- közelebb hajolt hozzám és sejtelmes hangon folytatta. - A feleségem majdnem meghalt

miattuk! Úgy ám !-

Zavartan néztem körbe keresve a véleménynyilvánításból kivezető út mikéntjét és hogyanját,

miközben szaporán lestem, jön e valaki, aki kimentene szorult helyzetemből. De a folyosón egy

lelket sem lehetett látni.

- No csak azért mondom, mert örüljön, ha élve jut ki innét! - Mondta felemelve a hangját, miközben

körbe vizslatta ő is a folyosót.

- Én csak egy vizsgálatra jöttem - Makogtam bátortalanul.

- Nincs itt semmiféle vizsgálat, sőt! Még enni sem adnak rendesen. – Folytatja nagy vehemenciával

- Benn feküdt két hétig, és még csak felé se nézett senki. Szegénynek én hordtam be az ételt is.

Ráadásul cukros. A nővérek meg nem törődtek vele. Éjjel is majdnem leesett az ágyról, mert senki

nem volt, aki időnként benézzen rá. Arról meg nem is szólva, hogy össze-vissza szurkálták a karját,

és mindenfelé mászkáltatták. Röntgen meg olyan zörgő vacak a feje körül. Úgy megrémült

szegénykém,hogy felment tőle a vérnyomása. Na de ezeknek' az sem tűnt fel. Valóságos csoda,

hogy még él.

Igyekeztem megértő arcot vágni a kitörés hallatán, hátha az használ valamit.

- Tudja uram, mi hiányzik ezeknek?

Szaporán mozgattam a fejem ide-oda jelezvén, hogy ezt én bizony nem tudom.

- A jellem! ...Mert jellem nélkül még a főorvos sem ér semmit. Most is, példának okáért kidobták

az asszonyt már pénteken, hogy ne kelljen rá költeniük. Most jövök a záró jelentéséért. Micsoda

főorvos,aki ilyent megcsinál? Hiába a jellem,.... az hiányzik!

Látható elégedettséggel dől hátra a széken, mint aki befejezte a beszédét, és várja a jól megér-

demelt tapsot. A két megtermett szatyor felé bökve én is megszólalok.

- A felesége ruháit viszi haza?

- Hol él maga jóember?- mordul rám. - Ezeknek mindig kell valamit adni, mert soha-sem tudja az

ember, mikor kerül vissza a karmaik közé. Tudja, ahol nincs jellem ott így mennek a dolgok.

Mert ugye a jellem a legfontosabb!- Teszi le a pontot. Hosszas szünet következik, aminek a végén

nyílik a főorvosi szoba ajtaja, egy kopaszodó úr távoztával egy fiatal nővérke jelenik meg az ajtóban.

- Kis türelmet kérek! - Hadarja és elindul a folyosó vége felé.

A nyitva hagyott ajtóban egy ötven év körüli mosolygós arcú hölgy jelenik meg, és a széksorra

pillantva a távolodó nővérke után szól félhangosan.

- Ibolykám ha arrafelé jársz ,hozd be légy szíves a Sípos néni zárójelentését is!

Azzal a széken trónoló beszélgetőtársamhoz fordulva, kedveskedő mosollyal az arcán, megszólítja.

- Sipos úr drága fáradjon be, mindjárt hozza a nővérke a zárót.

Sipos úr nyögve, szuszogva hajol le a szatyrokért, és megrakott teveként préseli be magát

a nyitott ajtón. A főorvos asszony a szemével türelemre int, és ő is eltűnik az ajtó mögött, résnyire

hagyva azt ,a visszatérő nővérke számára.

Az ajtó résén át ki hallatszik, ahogyan Sipos úr a maga dörmögő hangján, megszólal.

- Drága főorvos asszony annyira hálásak vagyunk magának a törődésért. Szegény feleségem

minden nap imába foglalja a nevét. Soha nem fogja azt a sok szépet és jót elfelejteni, amit maguknál

kapott.A nővérkék is olyan kedvesek voltak hozzá. És ha a főorvos asszony nincs, akkor szegénykém

már nem élne. Minden este imát mond a főorvos asszony tiszteletére. Ne sértsen meg, fogadja el ezt

a csekélységet hálánk és tiszteletünk jeléül.....

.........M. Laurens 2005

A következő történet elé engedtessék meg számomra egy rövidke előszó.Ez a történet nem akarja kritizálni az egészségügy jelen helyzetét, és nem is akar mély korosztályos problémákat feszegetni. Még-csak személyes sértettségemnek sem óhajt ekképpen hangot adni, csupán annyira abszurd, hogy szinte kihagyhatatlan elmesélni mások és talán a saját okulásomra is. Mert bizony nekem is sok apró kis tanulsággal szolgált e kis történet, a humor és a fantázia és a közműveltség csődjéről karácsony szentestéjén.

---

                                                     NEM GÖMBÖLYŰ !

A történet bevezetőjeként elég legyen pusztán annyi, hogy számtalan rosszulléteim egyike épp

Karácsony szentestéjén történt, nagyjából éjfél körül, és mivel eléggé heves volt, a fiam úgy dön-

tött, hogy saját maga visz be kocsival a kórházba, ami így kevesebb, mint 5 perc volt.

A kapun zokszó nélkül átengedték, és egyenesen sürgősségi mentő beálló rámpájára hajtott.

Az ápolók azonnal jöttek és tolókocsiba pakolva már vittek is a vizsgálóba. Mivel több lehetséges

ok is volt,ezért az ellátás első szakasza után jó pár vizsgálatot végeztek, ami időbe tellett. Közben

az infúziók és egyebek hatására viszonylag elfogadható állapotba kerültem. Végül hajnali háromkor

eldőlt melyik osztálynak leszek a betege…..No’ innen kezd érdekesé válni a történet.

 ***

A NEM MONDOM osztálynak az épp akkor ügyeletes orvosa,(nagyjából rezidens korú fiatalember)

álmos szemekkel kérdezte tőlünk, hogy melyikünk a beteg. Ugye emlékeznek rá, hogy a fiam meg

én voltunk ott csak, és ebből az egyikünk, vagyis én egy tolókocsiban ücsörögtem, az ő kezében meg

egy teli táska pizsamával meg minden egyébbel.- Ha önök úgy gondolják, hogy Én voltam a beteg,

akkor BINGÓ , máris nyertek! - Gábor fiam szerényen megjegyezte, hogy az édesapám a beteg.

Csodálatos módon ez utóbbit már sikerrel konstatálta a fiatalember, és közölte, hogy menjek be

vele a vizsgálóba. Mikor már az ajtóban álltam megkérdezte, hogy ugye fel tudok állni. Gondoltam

magamban a küszöbön állva, hogy ennél feljebb aligha, de inkább néma maradtam.

Belépve levágta magát az orvosi heverőre , helyet sem kínálva.

-Hogy kezdődött?- Kérdezte, miközben ásított egyet.

-Az úgy volt, hogy már előző este is éreztem, hogy valami nem gömbölyű….

Ebben a pillanatban „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megől fehér

galamb, Ősz bárd emelkedik….”. Percekig csak bámult rám, mint aki azt mérlegli, hogy hol lehet

eldugva a kandi kamera. Pillanatig azt mérlegelte, hogy ki a fene lehetek, és honnan szökhettem

meg. A dolognak azért van némi pikantériája, mert ez a „NEM MONDOM” osztály a Neurológia

névre hallgatott, ami ugyebár még véletlen sem tévesztendő össze a pszichiátriával.

Tudni illik az ilyen keringési betegeket is mint én is, ott kezelik hosszú évek óta ambulánsan.

Egyszóval Én nem a vicces osztály törzsközönsége voltam, legalábbis kettőnk közül biztos nem.

-Hogy mondta ?- próbálkozott újra

-Tudja , ahogy mondtam, Nem gömbölyű. Tudja nem épp rosszul, de éreztem, hogy nem az igazi.

-Várjon csak egy kicsit !- mondta, és kilépett az ajtón, a fiamat a karjánál fogva húzva maga után

.-Mondja az édesapja mindig így beszélt? – A fiam nagy értelmesen nézett rá, és fogalma nem volt

mit jelent az, hogy „így”. Tudni illik Ő végig kint volt, és a fülét nem orvosi szobák kihallgatására

szokta használni. Végül is megtudta mi okozta a gondot, és nagy komolyan bólintott, elvégre most

igen komoly megbízatása lett, mint magyar nyelvű hivatalos éjjeli tolmács.

– Igen, az édesapám általában igen képletesen szokta kifejezni magát. – ez nem várt hatással járt.

Igyekszem nagyon pontosan idézni minden szót, de az értelmét mindenképp százszázalékosan.

*** 

-Nézzék! Karácsony szent este van és hajnali három! Ne várják el tőlem, hogy ilyenkor mindenféle

rébuszokat fejtsek meg. Én orvos vagyok nem pedig show-man, én nem ezért jártam egyetemre!

Majd jön a nővér és lerendezi magukat... Jó estét!

A zárójelentésemen azóta is ott áll amit a felvevő osztályos orvos ( nem a sürgősségi ) leírt.

„Felvételének oka: A beteg a felvételkor azt állította, hogy állapota Nem volt gömbölyű.’

***

Azóta eltelt már egy pár év, és vajon miért is jutott eszembe mindez mégis?

Túl azon, hogy egy orvos, ha ügyeletes éjjel, tök mindegy hánykor keltik, képesnek kéne lennie

gondolkodni, és még többet is állítok. A betegnek joga van félrebeszélni is ha úgy hozza a sors.

Egy közepes értelmű állatorvos éjjel is képes diagnosztizálni egy sakált, akkor is, ha az örökké vihog.

***

Fenn marad egy kérdés , hogy mennyire kell intelligensnek lennie egy egyetemet végzett embernek.

Mert ugyebár e közkeletű kifejezés nem csak Katona Klári dala, hanem a gömb, mint a tökéletesség

szimbóluma már Platón korában is ismert volt. Ez nem kocsmai szleng, mint ahogy az a doktorka

arcáról lerítt a szó hallatán. Tanulság ez arra, hogy a beteg ilyen esetben világos magyar szavakkal

mondja azt, hogy…” Tudtam már akkor, hogy kurvára szarul fogok lenni holnap !”

Ez közérthető és még egy friss diplomára ébredő kezdő orvos agyáig is eljuthat a szentestén.

Főorvos korára bizonyára fejlődni fog még. Hogy melyik irányba az elképzelni sem tudom még.

Nem-mellesleg a Doktorátus szó a latin docere-ből ered, aminek jelentése „tanítani”.

 ***

Egyszóval azért jutott eszembe ez az egész, mert megtudtam a minap egy TV-vitában, hogy egy

orvosi diploma megszerzésének egyáltalán nem feltétele sem a helyesírás, sem pedig az, hogy

ki írta a Rómeó és Júliát. Magyarán a műveltség nem követelmény , és még-csak nem is óhaj.

Gondolom számolnia se kéne tudni, legalább akkor a hálapénzt megúsznánk, főleg ha nincs is miért.

M. Laurens (2012)

Lomtalanítás

Minden évben kora ősszel sok más embertársammal együtt, megszabadulunk hasz-

nálhatatlan dolgainktól melyek nem férnek már el sehol, csupán a drága helyet fog -

lalják.  Ilyenkor ellepi a házak közötti teret a limlomok között guberálók  tömege.

Ki kiskocsival, ki furgonnal de van aki csak egymaga egy szatyorral a kezében gyûj-

 tögeti a számára használhatónak vélt tárgyakat.

Mi is neki veselkedtünk és a régi gyermekheverőt nagy üggyel, bajjal kivonszoltuk

a többi kacat közé.   Fájó szívvel álltunk mellette, hisz  annyi régi,  kellemes  emlék

fűződött hozzá, és még mindig csinos darabnak számított a kupac ócskaságai között.

Ki ne ismerné az érzést, amikor egy olyan tárgytól kell megválnia, ami a hosszú évek

során mindennapjainak része , és a gyermeke felnőtté cseperedésének tanúja volt.

Már épp indultunk volna vissza, amikor egy megtermett szakállas férfi lépett hozzánk

és a heverőre pillantva ,megszólalt.

 - Ezt a jó kis darabot kidobják? -   Alaposan végigmustrálta, megkopogtatta,

nyomogatta mint holmi doktor a beteget, végül érces trombita hangján a kupac

másik felére kiáltott .

  - Anyjuk!!!! -   A megszólított pillanatok alatt ott termet ölében két reklámszatyor

 lim-lommal, és már huppant is le a rugók közé, hogy csak úgy nyekkent.

Kezeit széttárta mintha csak azt mondaná, ez már a miénk. A jobb sorsot megélt,

és még mindig kifogástalan almazöld huzattal bevont bútordarab, szinte sírt

a  hatalmas  test tömegének  terhe alatt.

Ahogy elfordítottam a tekintetem a rémülettől, szemem a közelben álló könyvkupac

tetején  kuporgó  meghatározhatatlan korú öregúrra  tévedt.   A jobb kort is meglátott

szövetkabát, és kopottas de mégsem elhanyagolt öltözék, nem  holmi  szedett-vedett

guberálóra utalt.    Jobb oldalán katonás rendbe rakott füzetek és iskolai könyvek

sorakoztak, melyeket egy kartondobozból komótosan egyenként emelgetett ki.

Minden egyes darabot nagy műgonddal simogatott végig, eltüntetvén róluk az

ágaskodó szamárfüleket.

 - Őt nézi? - Kérdezte a szakállas -  Valami  tanáremberféle volt vagy mifene, aztán

meg kidobták valamiért , és el kezdett inni.   Most-meg mindenhová velünk jár.

 De nem ért ez a guberáláshoz! - teszi hozzá, és nagyot legyintve a földre köp,

Ősszel korán sötétedik, és én a kutyámat sétáltatva ismét a lomok mellett haladok el.

Talán a kíváncsiság vitt ismét a lomok felé, talán csak látni akartam még egyszer

 a kis heverőt búcsú képen.  Az utcai lámpákat is mind felgyújtották már, és az eső is

 szemerkélni kezdett csendesen, csillagocskákat rajzolva az apró vízcseppektől

 nedves fűszálakra.

A heverőnek és a szakállasnak, már híre pora sincsen. A maradékok közt néhányan

 még matatnak itt-ott ,botokkal piszkálva az egyre jobban nedvesedő holmit.

Ám az öreg még mindig ott ücsörög a szétválogatott könyvek és füzetek között.

Az orrán, csomagoló spárgával megerősített aranykeretes  szemüveget  visel.

A kezében egy piros címkés iskolai füzetet  tart  és kissé megbillenve, hogy a lámpa

fénye megvilágítsa a nedvesedő lapokat, elmélyülten olvassa az elmosódott betűket.   

Néha még a szája is járni látszik, mintha csak felolvasna önmagában.

Az arcán végtelen megnyugvás, kisimultak a ráncai, ahogyan időnként mosolyog.

Ügyet sem vet az őt körülvevő világra, szemlátomást megelégedett és BOLDOG. 

 M.Laurens  2004

Előszó: Az ember életében vannak pillanatok, képek és hangok melyek mélyen beégnek a tudatunkba. Ezek azok a pillanatok, amik tudat alatt is meghatározzák néhányunk személyiségét. Minden ilyen szikra, ami jobbá tesz minket , valóságos és létező csoda. Mert a csodák nem látványosak és nem kíséri őket csillogás és szférák zenéje. A csoda bennünk él , és nem értünk van, hanem mi magunk élünk a csodában magában.

 PÁRIZSI ANGYAL

A tél nem szép a városban. Az utcák latyakosak, az autók unos-untalan szétcsapják a latyakot a járdaszélekre.

Az emberek mogorva arccal botorkálnak a sótól feláztatott járdákon. Az ég szürke, semmitmondóan nyomasztó,

és megöli a színeket a házak falán és a járókelők arcán. Hivatalos ügyeim elintézendő, kicsit korábban érkeztem

a hivatalhoz, mint azt kellett volna. A kibiggyesztett cédula szerint, volt még két órám a kapunyitásig. Mivel már

rég jártam a környéken, ( ahol pedig gyermekkorom javát töltöttem ) a közeli vásárcsarnok felé vettem az utamat.

Tudtam, hogy azóta a régi kis piac helyén új üvegpalotát emeltek, híven a kor szelleméhez. Már vagy öt éve

nem jártam a környéken, és a változás szembeötlő volt. A kis útszéli bódék helyett a hatalmas üvegkalitkában

mozgólépcsők suhantak fel s le, és a korai óra ellenére hatalmas nyüzsgés volt mindenfelé. Amerre csak elláttam,

mindenütt csillogó villogó üzletek sorakoztak teli szebbnél szebb áruval. Imitt amott néhány őstermelő árulta

fényesre glancolt portékáját, s még a burgonya is szinte lakkozva volt a polcokon. Férfiember lévén az emelet felé

vettem az irányt, ahol a frissensült házikolbászok és friss kenyerek lakoztak régebben. Gyermekkorom ízei jártak

az eszemben, és szinte éreztem a debreceni ízét és ropogását, ahogyan bő mustárba mártogatva majd beleharapva,

 fröccsen szanaszét a körülállók nem kis bosszúságára.  Visszaemlékeztem milyen szörnyülködve nézett rám

a káposztás néni, amikor kiflimet a kimért tejfölbe mártogatva kovászolt uborkát vásároltam nála, hogy azt ott helyben 

elfogyasszam.

Ahogy így elmélázva felértem az első szintre, ahol a hentesáruk üvegkalitkái sorakoztak, az egyik üzlet előtt

apróka öreg nénike toporgott sorára várva .A picurkára töpörödött test alig volt nagyobb egy tíz éves gyermeknél.

Arcocskáját ezernyi ránc barázdálta, és szinte alig lehetett kivenni két picinyke gombszemét a hatalmas vastag-meleg

 kendő jótékony árnyékából , amely féltően óvó sátorként borult ősz tincseire. Vékonyka kifakult foltokkal teli lenvászon

 szatyrocskát szorongatott, amely valaha talán fehér lehetett. Mögötte a sorban egy fiatal, talán húszéves forma

fiatalasszony állt, szinte ellentéteként a kopottas seszínű kabátba öltözött nénikének. Szolidan elegáns fekete hosszú

kabátja, halvány lila sálja és karjára vetett cicoma nélküli fonott kosárkája jó ízlésre utalt. A kabátka jótékonyan takarta

a finoman kigömbölyödő kis hasát, ami elárulta , hogy nemsokára új trónörökössel bővül majd a család.

Arca szeretetreméltó és megnyerő volt, ahogy az előtte álldogáló mogyoró anyókára tekintett. Látszott rajta, hogy nem

óhajt külön elbánásban részesülni pusztán azért, mert új életet hordoz méhében.

A hentes unott egykedvűséggel tette a dolgát, nem volt az arcán sem, bánat sem öröm, ahogyan a villával csikorogva

szurkálta a felvágottakat a mérlegen lévő papírba taszigálva őket. Olyan volt, mint az időjárás, szürke és egyhangú.

Végezvén az előző vevővel, halovány mosolyféle villant át az arcán, ahogyan a csinos fiatalasszony felé fordult.

 -Mit adhatok?- Kérdezte, miközben a mosoly, már nem is hagyott nyomot rajta, mintha-csak elillant volna a semmibe,

 ahonnét előkerült. A fiatalasszony értetlen tekintettel nézet a hentesre, és szemével az előtte álló nénikére intve

megszólalt bársonyosan csilingelő hangján.

 -A néni jön a sorban!- Szögezte le a tényt, határozott hangon, ujjával lefelé mutatva, a kendő irányába.

A hentes mélyen lehajolva, és az üvegpolc alatt kikukkantva bambán bámult a kendő alá, majd felemelkedve, és

félig áthajolva a polc felett, lenézett a mélységbe, mint valami óriás , ki törpéket vél látni alant.

 -Mondja mama, mit akar? - Dörrent rá a nénire, hangosan és taglalva, mintha csak siketet, vagy gyengeelméjűt

szólított volna meg.A kis kendő felfelé fordult, és reszketeg hangocskát küldött fel a magasban trónoló nagyúr felé.

- Két szelet párizsit kérnék az olcsóbbikból aranyoskám..

A hentes egyetlen határozott mozdulattal szúrta fel a szeleteket, és jól irányzott mozdulattal vágta rá a mérlegen

lévő papírra őket. A mérleg libbent egyet, és már firkálta is rá ceruzájával az árát, miközben harsányan trombitálta

a fizetendő összeget, a vélt siketek felé okulásul, majd hangos csattanással vágta ki az üvegpolcra, a vékonyka

csomagot.A nénike előkotorászta apróka bugyellárisát a szatyor mélységes mélyéből, és reszketeg kezecskéjével

bátortalan kapirgálásba kezdett a fémpénzek káoszában kutakodva.

-Tessék csak ide a markomba számolni - Szólalt meg a kismama, lehajolva - Majd én felteszem a polcra.

mondta jótékonyan mosolyogva, s a kendő alá kukkantva picinykét.

A hentes unott arccal tekingetett jobbra-balra, mire nagy nehezen hozzá jutott a jussához, és egyetlen mozdulattal

számolás nélkül leseperte a markából a kassza mélységes fenekére ahonnét hangos csörömpölés volt a válasz.

Az anyóka megrebbent a ricsaj hallatán, mint kisgyermek ki rosszat tett, de máris a kezébe csusszantotta

 a csomagocskát a kishölgy a polc magasáról.

-Parancsoljon drága néni - mosolygott rá csillogó szemekkel. Az anyóka féltő gonddal süllyesztette el szatyorkája

mélyére a vékony papírba csomagolt szeleteket, és apróka léptekkel, kicsinyét meggörnyedve totyogott

agyontaposott sótól kivert cipőcskéiben a lépcsősor felé, amely a földszinti kijárathoz vezetett , és azontúl a

 szabadba. Az üvegablakok mögött lassan oszlani látszottak a fellegek, és a csarnokban is csökkenni kezdett

a félhomály. Kezdetek lassan visszatérni a színek a csarnok világába is.

 - Parancsoljon hölgyem. - Szólt ki ismét a hentes a nyíláson.

 - Kérném a párizsit, ami még a tálcán maradt! - Hadarta a fiatalasszony,közben a távolodó nénit leste fél szemmel.

 -És tegyen rá még tíz deka téliszalámit is a tetejére!- Fűzte hozzá sürgető hangnemben.

 -A tetejére? –Álmélkodott a hentes. -Igen oda, ahogy mondom- Hangzott az ellentmondást nem tűrő hang.

Nyegle vállbiccentés volt a válasz, és máris közölte a hentes az árat. A kis kosárka fedele felbillent és az előbukkanó

 csinos kis lila pénztárcából máris a pulton termett egy papírpénz. Gyors mozdulattal, a kezével a kismama felkapta

a pakkot a pult üvegéről, és már távolodott is a bódétól sebesen. A hentes félig kihajolva, fuldokló hangon kiáltott

a távolodó lila sál után.

-Hölgyem! A visszajáró!- Gurgulázta asztmás fuldokló hangon.A távolodó kabát egyik karja legyintőn jelezte számára,

 hogy nem érdekes, tartsa csak meg magának, ha akarja. A hentes leírhatatlan grimaszt vágva, morogva jegyezte 

meg félhangosan, hogy miféle fura figurák ezek a nők, hol ráérnek, hol-meg sietnek. Fejcsóválva, faarccal elrakta 

a pénzt,és a következő vásárló felé fordult.

A nénike, még félúton sem járt a lépcsősor felé, amikor egy hang szólította meg az árusok sora mellett elhaladva.

-Nénikém drága, tegye ezt el! - Szólt hozzá a fiatalasszony, miközben a vászonszatyor mélyébe csúsztatta az imént

vásárolt párizsis csomagot. Az apróka ráncokkal teli arcocskán riadt kifejezés suhant át a kendő alatt.

Tétova mozdulattal szélesre tárta a fehér vásznat, és hosszasan nézet a szatyor mélyére, mintha-csak keresné,

hogy vajon kivettek e valamit belőle. Eltelt pár pillanat, míg eljutott a kortól meg- tépázott tudatig, a megnyugtatás,

hogy szaporodtak a csomagok a szatyorban.

-Fogyassza egészséggel drága néni- mosolygott rá két szénfekete szempár. Két kis kéz melegét érezte, amelyik

lágyan összezárja ráncos kezeit a szatyorkán, azt bezárva szorosan.

-Vigyázzon drága néni el ne essen a lépcsőnél!- Csilingelt egy bársonyos hang a fülébe. Az óriásinak látszó

 kis kendő lassan emelkedett csak fel, és nézett ki alóla a két megfáradt szempár, valami köszönet félét motyorászva

halkan, de már nem látszott sehol akinek a szavakat címezték. Remegős kezek szorultak szorosan a szatyor köré,

mintha kincset szorongatnának, mely csodákra képes. Lehajtott fővel, szorosan a lába elé tekintve, szaporázva lépteit

haladt az anyóka a lépcsősor felé, miközben szatyorkáját szorosan magához ölelve eltűnt a tolongás közepette.

Keresni kezdtem szememmel a fekete kabátot, de eltűnt, mintha csak álom lett volna az egész. Csak a hentes arcára

 nézve tudtam, hogy megtörtént mindez a szemem láttára.

Az üvegen áttört az első félénk napsugár a felhők mögül kibújva, és fényével beragyogta a csarnok belsejét épp ott,

 ahol az előbb a káposztás sor előtt álltak mindketten egy pillanatra utoljára együtt.

Kilépve az utcára a szutykos út menti kupacokból csermelyként csordogálni kezdett a hólé a bágyadt napsugár

 melegétől . Autók száguldoztak, emberek jöttek mentek mindenfelé. Éreztem a hátamon a nap gyengécske melegét.

Elindultam vissza a dolgom felé, miközben gondolatok kavarogtak lelkemben.

Milyen szép is, ha az, ki új életet hordoz méhében, emberséges ebben a néha lelketlen és kegyetlen törtető világban.

Talán az új élet teszi fogékonnyá az embert mások iránt is? Talán léteznek még angyalok ebben a világban?

Had higgyem azt, hogy léteznek még tündérek és angyalok, kik köztünk járnak kelnek és csodákra képesek.

Picinyke csodákra, akárcsak az én párizsi angyalom.

M. Laurens (2005-2012)