M.Laurens • Blogja

MAGYAR UFO

 

  Az amerikai Foolish-Village lakói 1954-ben rémülten vették észre, hogy

az éjszaka folyamán a település határában furcsa tornyok emelkedtek

ki a földből. A rémült farmerek közt elterjedt a hír,hogy háború lesz és 
a helyi boltokat megrohamozva fel is készültek a totális űr támadásra.
Alex Nyugis polgármester megnyugtatta a helyieket, hogy csak a had-

sereg kísérletezik valami új féle űrfegyverrel .  A helybéliek ezek után

másnapra virradóan ügyet sem vetettek a főterén őgyelgő tizennyolc

lábú  és hétfejű látogatóra, aki se angolul, se pedig  spanyolul nem tud-

ván, a galaktikában ismert és elfogadott űr-magyar nyelven igyekezett

kétségbe esetten kommunikálni, valamelyik átkozott  jenkifélével.

Látva, hogy nincs semmiféle eredmény, kétségbe esett akcióba kezdett.

Több helybéli szemtanú láttára és füle hallatára, gurgulázó hangon elé-

nekelte a „ Bolygó - Bolygó tarka, se füle se farka „ című galaktikus dalt,

majd , a „Harmadik típusú találkozások” című filmben is látott  Kodály

módszer segítségével hevesen kalimpálva igyekezett felhívni magára a

figyelmet.  A fafejű jenkik a „Fa” után következő „Do”–t meg se várva,

„Fa”-képnél hagyták. Végül egy hatalmas fatáblára óriási galaktikus

jelekkel felfirkált egy ákombákom hieroglifát, ami ilyesféleképp nézett

ki, a fényképek tanulsága szerint

… HONAN A FENÉBŐL MEGY A VONAT PÜSPÜKLADÁNYBA?...
                              
Másnap a helyi újságban a következő közlemény jelent meg:

 

”Szó sincs marslakókról, mivel minden vérbeli marslakó tud angolul,

és menten támadásba lendülve,helyben lemészárolt volna mindenkit.

Pusztán a bal szemével. Másrészt az-az állítás miszerint a felirat holmi

Mag-yar marslakó kézjegye lenne, merő kitalálás és olcsó spekuláció.

A Mag-yarok köztudottan a holdon laknak és csak kettő fejük van, ami

ahhoz kell nekik, hogy mindig mindenhol legyen kivel összeveszniük."

 

M. Laurens  2006

 A JELLEM

 

 

       Csendesen bandukolok a kórház folyosóján egy cetlivel a kezemben, amin csupán pár sor áll.

Olvasgatni próbálnám, ám a „”tisztelt” szónál többet nem-igen tudok kiböngészni a sorok közül.

Vajon hol, és hogyan tanítják meg a doktorokat oly módon írni ,hogy azt a patikusokon kívül ,élő

magyar ember képtelen értelmezni,még akkor is ha az nem latin szavakból áll. Még szerencse,

hogy az arab számokat nem okítják hierografikus módon leírni, mert különben soha sem lelném

meg a jelzett szoba számot. Rövid keresgélés után mégiscsak sikerül a főorvosi szobára rálelnem,

ami mellett négy szék raboskodik lábuknál összekötözve. Ebből másfelet egy termetes idősebb

úriember birtokolt, Döbrögi-ként elterülve, hatalmas szatyrokkal körbe bástyázva magát.

 

- Jó napot! - Köszönök illendőképp, amire némi dörmögésféle a válasz.

Jól nevelt beteghez illően, előkapom kisebb paksamétához hasonlatos záró és egyéb jelentéseimet,

és illően komoly tekintettel nézegetem végig őket. Érteni ugyan semmit sem értek a feléből se,

de mégiscsak jóérzés, hogy nem holmi egyszerű nyavalyákkal járkálok, mint mondjuk szédülés vagy

fulladás, netán látászavar.  Büszkén húzom ki magam a széken,  mégiscsak jobb úri nyavalyákkal

nézni a világba, amelytől minden pórnak elakad a lélegzete ha-csak a nevét is, emlegetem. Kiejteni

sem tudom, akárcsak megjegyezni, pedig minden doktor menten megkérdi, hogy mi is légyen az én

nyavalyám, és mit is szedek rá. Ilyenkor igyekszem szemérmes képet vágni, és menten előkapom

a kisebb regénnyé duzzadt paksamétámat mondván, ebben minden le vagyon írva szép latinsággal,

ahogyan az illik. Miközben kellő buzgalommal sikeresen össze-visszakevertem a feleségem által

szép időrendbe pakolt irományokat, a mellettem lévő úriember mély dörmögő hangja ránt vissza

a földre, elvonult lelki magányomból.

- Szintén a főorvos asszonyhoz jött? - Kérdezte, miközben végigmért.

- Azt hiszem hozzá – Válaszoltam bizonytalan hangon.

- Aztán volt már máskor is nála?

- Nem. Most először járok itt

 

Rövid szünet következett ami alatt látszott, hogy „Döbögi uram” mérlegi , méltó vagyok e

társalgásra. Végül döntött.

 

- No akkor magát is jó helyre küldték. - Hangsúlyozta sokat sejtetőn.

- Remélem úgy lesz. – Adtam az ártatlant, vigyorgó arccal.

- No csak ne reménykedjen annyira, mert a feleségem szegény majdnem ráment!

Kissé felém fordulva mélyen a szemembe nézett, mint valami vizsgálóbíró. Komor ábrázattal

folytatta, miközben kurta karjaival erősen gesztikulált.

- Nem értenek ezek semmihez! Ezeknek a kisember semmi. Csak a zsebüket tömik meg és nyomják

a sok maszlagot közben, hogy így meg úgy. Aztán-meg ha baj van, letagadják a csillagokat is az

égről!- közelebb hajolt hozzám és sejtelmes hangon folytatta. - A feleségem majdnem meghalt

miattuk! Úgy ám !-

 

Zavartan néztem körbe keresve a véleménynyilvánításból kivezető út mikéntjét és hogyanját,

miközben szaporán lestem, jön e valaki, aki kimentene szorult helyzetemből. De a folyosón egy

lelket sem lehetett látni.

- No csak azért mondom, mert örüljön, ha élve jut ki innét! - Mondta felemelve a hangját, miközben

körbe vizslatta ő is a folyosót.

- Én csak egy vizsgálatra jöttem - Makogtam bátortalanul.

- Nincs itt semmiféle vizsgálat, sőt! Még enni sem adnak rendesen. – Folytatja nagy vehemenciával

- Benn feküdt két hétig, és még csak felé se nézett senki. Szegénynek én hordtam be az ételt is.

Ráadásul cukros. A nővérek meg nem törődtek vele. Éjjel is majdnem leesett az ágyról, mert senki

nem volt, aki időnként benézzen rá. Arról meg nem is szólva, hogy össze-vissza szurkálták a karját,

és mindenfelé mászkáltatták. Röntgen meg olyan zörgő vacak a feje körül. Úgy megrémült

szegénykém,hogy felment tőle a vérnyomása. Na de ezeknek' az sem tűnt fel. Valóságos csoda,

hogy még él.

 

Igyekeztem megértő arcot vágni a kitörés hallatán, hátha az használ valamit.

- Tudja uram, mi hiányzik ezeknek?

Szaporán mozgattam a fejem ide-oda jelezvén, hogy ezt én bizony nem tudom.

- A jellem! ...Mert jellem nélkül még a főorvos sem ér semmit. Most is, példának okáért kidobták

az asszonyt már pénteken, hogy ne kelljen rá költeniük. Most jövök a záró jelentéséért. Micsoda

főorvos,aki ilyent megcsinál? Hiába a jellem,.... az hiányzik!

 

Látható elégedettséggel dől hátra a széken, mint aki befejezte a beszédét, és várja a jól megér-

demelt tapsot. A két megtermett szatyor felé bökve én is megszólalok.

- A felesége ruháit viszi haza?

- Hol él maga jóember?- mordul rám. - Ezeknek mindig kell valamit adni, mert soha-sem tudja az

ember, mikor kerül vissza a karmaik közé. Tudja, ahol nincs jellem ott így mennek a dolgok.

Mert ugye a jellem a legfontosabb!- Teszi le a pontot. Hosszas szünet következik, aminek a végén

nyílik a főorvosi szoba ajtaja, egy kopaszodó úr távoztával egy fiatal nővérke jelenik meg az ajtóban.

 

- Kis türelmet kérek! - Hadarja és elindul a folyosó vége felé.

A nyitva hagyott ajtóban egy ötven év körüli mosolygós arcú hölgy jelenik meg, és a széksorra

pillantva a távolodó nővérke után szól félhangosan.

- Ibolykám ha arrafelé jársz ,hozd be légy szíves a Sípos néni zárójelentését is!

Azzal a széken trónoló beszélgetőtársamhoz fordulva, kedveskedő mosollyal az arcán, megszólítja.

- Sipos úr drága fáradjon be, mindjárt hozza a nővérke a zárót.

Sipos úr nyögve, szuszogva hajol le a szatyrokért, és megrakott teveként préseli be magát

a nyitott ajtón. A főorvos asszony a szemével türelemre int, és ő is eltűnik az ajtó mögött, résnyire

hagyva azt ,a visszatérő nővérke számára.

 

Az ajtó résén át ki hallatszik, ahogyan Sipos úr a maga dörmögő hangján, megszólal.

- Drága főorvos asszony annyira hálásak vagyunk magának a törődésért. Szegény feleségem

minden nap imába foglalja a nevét. Soha nem fogja azt a sok szépet és jót elfelejteni, amit maguknál

kapott.A nővérkék is olyan kedvesek voltak hozzá. És ha a főorvos asszony nincs, akkor szegénykém

már nem élne. Minden este imát mond a főorvos asszony tiszteletére. Ne sértsen meg, fogadja el ezt

a csekélységet hálánk és tiszteletünk jeléül.....

 

.........M. Laurens 2005