M.Laurens • Blogja

Az idő jön!

Rég eljárt felettem az idő,

Most épp más felett áll,

Nem várok míg visszajő ,

Úgyis mindig rám- talál.

---

M. Laurens 2012 márc. 25   

Napok

Majd holnapra kelve,

a ma eltűnik messze.

Tegnap a ma volt az eljövő fény.

Mára a ma, már csak tény.

***

M. Lurens  2012 márc.24  

  Időnként szeretnék majd pár régebbi írásomból is feltenni a blogba , mert úgy érzem akkor és még ma is aktuális a mondanivalójuk. 
A "Sorsok" 2000-ben egy sorozatnak indult, ami aztán a szívműtétemet követően abbamaradt. Magam sem tudom miért, lehet hogy hibás döntés volt,mert akkor látszatra senkit sem érdekelt a téma. Döntsetek ti magatok, hogy mennyire érdekes ez ma már.


- SORSOK -

 Komlóra érve, az egykor büszke bányászváros belvárosába tömörült szinte mindenki, aki élt és mozgott. Olyan volt, mint valamiféle hatalmas népünnepély. Mindenütt transzparensek, az utcákon árusok, és harsogott a zene a fákra erősített hangszórókból. Emberek jöttek mentek, gyerekek rohangáltak vattacukorral és olcsó festett lufikkal.

A főutca mindkét oldalán árusok hosszú sora, a sok haszontalan csiricsáré műanyag holmival teli asztaloknál vérbeli bazári hangulatot árasztva. Egy nagyobb embercsoportot követve, egy valaha jobb napokat látott, de mára már felismerhetetlen rendeltetésű pálya területére tévedtünk. Itt csillogóra glancolt rallyautó-csodák sorjáztak két sorban egymás mellett, a keményre taposott gyepnélküli talajon. Legtöbbjük mellett egy kis tábla, az autó adataival, díjaival és a versenyzők nevével és képével. A sor végén egy poros régi Zsiguli árválkodott, a motorháztetőre biggyesztett csomagolódoboz fedelére hevenyészve felírt két névvel. A fák közé kifeszített transzparensen hatalmas betűkkel ez állt: „Üdvözöljük a 33. Nemzetközi Mecsek Rallyn”.

Visszatérve a főút forgatagához, a sarki sátrakból korsócsörrenések hallatszottak, és a közeli öreg téglaházsor falánál láttam, amint egy apró széken aszott arcú öregember gubbaszt. Előtte összecsukható kis asztalka, roskadásig mindenféle apró kacattal és régi csecsebecsével, láthatóan mindegyik személyes darab. Van itt ócska vasaló, biciklicsengő, régi bányászlámpa sisakkal és még sok, számomra teljességgel használhatatlan holmi.

A színevesztett, fakó, rozsdás vackok között kicsiny, vörös bársonyba öltöztetett apró dobozka árválkodik. Felemelem és kíváncsian belekukkantok. Egy apróbb jelvényféle és egy nagyobb, a tévékben is látott kitüntetés formájú valami van benne, piros bársony paplanok közé ágyazva, takarosan, frissen kifényezve. Óvatosan becsukom, és máris tenném a helyére. Ekkor magam sem tudom miért, a kezem félúton megáll a levegőben, és rákérdezek:

— És ezt hogyért adná?

Rövidke csend után inkább kérdi, mint mondja, szemét mélyen és szemérmesen lesütve:

— Ötszáz?

Megindul a kezem, hogy visszategyem a helyére a dobozt, hiszen valójában nincs is szükségem rá. Az öreg lassan felnéz, egyenesen a szemembe fúrja fájdalommal teli, tiszta tekintetét, majd halkan megszólal:

— Na, lássa… én harminc évig szívtam a szénport a föld alatt ezért. Amit megdolgoztam, már rég elégették valahol. Nem maradt belőle mára se füst… se semmi. Mos meg azt a keveset is szégyellenem kell, ami mégis megmaradt belőle.

Szemét nedvesség járja át, és apró könnycsepp csillan meg a nap lemenő fényében, ahogy utat keres magának a barázdák szaggatta, szénportól cserzett arcon. Mint megalázott gyermek, féltőn veszi el az asztalról a dobozkát, tekintetével végigsimítva rajta.

Motyogok valami köszönésfélét, és lehajtott fővel, kerülve az öreg tekintetét arrább somfordálok. Bele a tömegbe, a hangos ricsajba, mindegy hová, csak el innen minél hamarabb. A szívemet és a torkomat valami különös erő szorongatja. Mérhetetlenül szégyellem magam. Mindannyiunk helyett is.

(Pest-Buda 2000-2012)

A következő történet elé engedtessék meg számomra egy rövidke előszó.Ez a történet nem akarja kritizálni az egészségügy jelen helyzetét, és nem is akar mély korosztályos problémákat feszegetni. Még-csak személyes sértettségemnek sem óhajt ekképpen hangot adni, csupán annyira abszurd, hogy szinte kihagyhatatlan elmesélni mások és talán a saját okulásomra is. Mert bizony nekem is sok apró kis tanulsággal szolgált e kis történet, a humor és a fantázia és a közműveltség csődjéről karácsony szentestéjén.

---

                                                     NEM GÖMBÖLYŰ !

A történet bevezetőjeként elég legyen pusztán annyi, hogy számtalan rosszulléteim egyike épp

Karácsony szentestéjén történt, nagyjából éjfél körül, és mivel eléggé heves volt, a fiam úgy dön-

tött, hogy saját maga visz be kocsival a kórházba, ami így kevesebb, mint 5 perc volt.

A kapun zokszó nélkül átengedték, és egyenesen sürgősségi mentő beálló rámpájára hajtott.

Az ápolók azonnal jöttek és tolókocsiba pakolva már vittek is a vizsgálóba. Mivel több lehetséges

ok is volt,ezért az ellátás első szakasza után jó pár vizsgálatot végeztek, ami időbe tellett. Közben

az infúziók és egyebek hatására viszonylag elfogadható állapotba kerültem. Végül hajnali háromkor

eldőlt melyik osztálynak leszek a betege…..No’ innen kezd érdekesé válni a történet.

 ***

A NEM MONDOM osztálynak az épp akkor ügyeletes orvosa,(nagyjából rezidens korú fiatalember)

álmos szemekkel kérdezte tőlünk, hogy melyikünk a beteg. Ugye emlékeznek rá, hogy a fiam meg

én voltunk ott csak, és ebből az egyikünk, vagyis én egy tolókocsiban ücsörögtem, az ő kezében meg

egy teli táska pizsamával meg minden egyébbel.- Ha önök úgy gondolják, hogy Én voltam a beteg,

akkor BINGÓ , máris nyertek! - Gábor fiam szerényen megjegyezte, hogy az édesapám a beteg.

Csodálatos módon ez utóbbit már sikerrel konstatálta a fiatalember, és közölte, hogy menjek be

vele a vizsgálóba. Mikor már az ajtóban álltam megkérdezte, hogy ugye fel tudok állni. Gondoltam

magamban a küszöbön állva, hogy ennél feljebb aligha, de inkább néma maradtam.

Belépve levágta magát az orvosi heverőre , helyet sem kínálva.

-Hogy kezdődött?- Kérdezte, miközben ásított egyet.

-Az úgy volt, hogy már előző este is éreztem, hogy valami nem gömbölyű….

Ebben a pillanatban „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megől fehér

galamb, Ősz bárd emelkedik….”. Percekig csak bámult rám, mint aki azt mérlegli, hogy hol lehet

eldugva a kandi kamera. Pillanatig azt mérlegelte, hogy ki a fene lehetek, és honnan szökhettem

meg. A dolognak azért van némi pikantériája, mert ez a „NEM MONDOM” osztály a Neurológia

névre hallgatott, ami ugyebár még véletlen sem tévesztendő össze a pszichiátriával.

Tudni illik az ilyen keringési betegeket is mint én is, ott kezelik hosszú évek óta ambulánsan.

Egyszóval Én nem a vicces osztály törzsközönsége voltam, legalábbis kettőnk közül biztos nem.

-Hogy mondta ?- próbálkozott újra

-Tudja , ahogy mondtam, Nem gömbölyű. Tudja nem épp rosszul, de éreztem, hogy nem az igazi.

-Várjon csak egy kicsit !- mondta, és kilépett az ajtón, a fiamat a karjánál fogva húzva maga után

.-Mondja az édesapja mindig így beszélt? – A fiam nagy értelmesen nézett rá, és fogalma nem volt

mit jelent az, hogy „így”. Tudni illik Ő végig kint volt, és a fülét nem orvosi szobák kihallgatására

szokta használni. Végül is megtudta mi okozta a gondot, és nagy komolyan bólintott, elvégre most

igen komoly megbízatása lett, mint magyar nyelvű hivatalos éjjeli tolmács.

– Igen, az édesapám általában igen képletesen szokta kifejezni magát. – ez nem várt hatással járt.

Igyekszem nagyon pontosan idézni minden szót, de az értelmét mindenképp százszázalékosan.

*** 

-Nézzék! Karácsony szent este van és hajnali három! Ne várják el tőlem, hogy ilyenkor mindenféle

rébuszokat fejtsek meg. Én orvos vagyok nem pedig show-man, én nem ezért jártam egyetemre!

Majd jön a nővér és lerendezi magukat... Jó estét!

A zárójelentésemen azóta is ott áll amit a felvevő osztályos orvos ( nem a sürgősségi ) leírt.

„Felvételének oka: A beteg a felvételkor azt állította, hogy állapota Nem volt gömbölyű.’

***

Azóta eltelt már egy pár év, és vajon miért is jutott eszembe mindez mégis?

Túl azon, hogy egy orvos, ha ügyeletes éjjel, tök mindegy hánykor keltik, képesnek kéne lennie

gondolkodni, és még többet is állítok. A betegnek joga van félrebeszélni is ha úgy hozza a sors.

Egy közepes értelmű állatorvos éjjel is képes diagnosztizálni egy sakált, akkor is, ha az örökké vihog.

***

Fenn marad egy kérdés , hogy mennyire kell intelligensnek lennie egy egyetemet végzett embernek.

Mert ugyebár e közkeletű kifejezés nem csak Katona Klári dala, hanem a gömb, mint a tökéletesség

szimbóluma már Platón korában is ismert volt. Ez nem kocsmai szleng, mint ahogy az a doktorka

arcáról lerítt a szó hallatán. Tanulság ez arra, hogy a beteg ilyen esetben világos magyar szavakkal

mondja azt, hogy…” Tudtam már akkor, hogy kurvára szarul fogok lenni holnap !”

Ez közérthető és még egy friss diplomára ébredő kezdő orvos agyáig is eljuthat a szentestén.

Főorvos korára bizonyára fejlődni fog még. Hogy melyik irányba az elképzelni sem tudom még.

Nem-mellesleg a Doktorátus szó a latin docere-ből ered, aminek jelentése „tanítani”.

 ***

Egyszóval azért jutott eszembe ez az egész, mert megtudtam a minap egy TV-vitában, hogy egy

orvosi diploma megszerzésének egyáltalán nem feltétele sem a helyesírás, sem pedig az, hogy

ki írta a Rómeó és Júliát. Magyarán a műveltség nem követelmény , és még-csak nem is óhaj.

Gondolom számolnia se kéne tudni, legalább akkor a hálapénzt megúsznánk, főleg ha nincs is miért.

M. Laurens (2012)

Lomtalanítás

Minden évben kora ősszel sok más embertársammal együtt, megszabadulunk hasz-

nálhatatlan dolgainktól melyek nem férnek már el sehol, csupán a drága helyet fog -

lalják.  Ilyenkor ellepi a házak közötti teret a limlomok között guberálók  tömege.

Ki kiskocsival, ki furgonnal de van aki csak egymaga egy szatyorral a kezében gyûj-

 tögeti a számára használhatónak vélt tárgyakat.

Mi is neki veselkedtünk és a régi gyermekheverőt nagy üggyel, bajjal kivonszoltuk

a többi kacat közé.   Fájó szívvel álltunk mellette, hisz  annyi régi,  kellemes  emlék

fűződött hozzá, és még mindig csinos darabnak számított a kupac ócskaságai között.

Ki ne ismerné az érzést, amikor egy olyan tárgytól kell megválnia, ami a hosszú évek

során mindennapjainak része , és a gyermeke felnőtté cseperedésének tanúja volt.

Már épp indultunk volna vissza, amikor egy megtermett szakállas férfi lépett hozzánk

és a heverőre pillantva ,megszólalt.

 - Ezt a jó kis darabot kidobják? -   Alaposan végigmustrálta, megkopogtatta,

nyomogatta mint holmi doktor a beteget, végül érces trombita hangján a kupac

másik felére kiáltott .

  - Anyjuk!!!! -   A megszólított pillanatok alatt ott termet ölében két reklámszatyor

 lim-lommal, és már huppant is le a rugók közé, hogy csak úgy nyekkent.

Kezeit széttárta mintha csak azt mondaná, ez már a miénk. A jobb sorsot megélt,

és még mindig kifogástalan almazöld huzattal bevont bútordarab, szinte sírt

a  hatalmas  test tömegének  terhe alatt.

Ahogy elfordítottam a tekintetem a rémülettől, szemem a közelben álló könyvkupac

tetején  kuporgó  meghatározhatatlan korú öregúrra  tévedt.   A jobb kort is meglátott

szövetkabát, és kopottas de mégsem elhanyagolt öltözék, nem  holmi  szedett-vedett

guberálóra utalt.    Jobb oldalán katonás rendbe rakott füzetek és iskolai könyvek

sorakoztak, melyeket egy kartondobozból komótosan egyenként emelgetett ki.

Minden egyes darabot nagy műgonddal simogatott végig, eltüntetvén róluk az

ágaskodó szamárfüleket.

 - Őt nézi? - Kérdezte a szakállas -  Valami  tanáremberféle volt vagy mifene, aztán

meg kidobták valamiért , és el kezdett inni.   Most-meg mindenhová velünk jár.

 De nem ért ez a guberáláshoz! - teszi hozzá, és nagyot legyintve a földre köp,

Ősszel korán sötétedik, és én a kutyámat sétáltatva ismét a lomok mellett haladok el.

Talán a kíváncsiság vitt ismét a lomok felé, talán csak látni akartam még egyszer

 a kis heverőt búcsú képen.  Az utcai lámpákat is mind felgyújtották már, és az eső is

 szemerkélni kezdett csendesen, csillagocskákat rajzolva az apró vízcseppektől

 nedves fűszálakra.

A heverőnek és a szakállasnak, már híre pora sincsen. A maradékok közt néhányan

 még matatnak itt-ott ,botokkal piszkálva az egyre jobban nedvesedő holmit.

Ám az öreg még mindig ott ücsörög a szétválogatott könyvek és füzetek között.

Az orrán, csomagoló spárgával megerősített aranykeretes  szemüveget  visel.

A kezében egy piros címkés iskolai füzetet  tart  és kissé megbillenve, hogy a lámpa

fénye megvilágítsa a nedvesedő lapokat, elmélyülten olvassa az elmosódott betűket.   

Néha még a szája is járni látszik, mintha csak felolvasna önmagában.

Az arcán végtelen megnyugvás, kisimultak a ráncai, ahogyan időnként mosolyog.

Ügyet sem vet az őt körülvevő világra, szemlátomást megelégedett és BOLDOG. 

 M.Laurens  2004