Elégia a hasztalan szarkazmusról

ELÉGIA A HASZTALAN SZARKAZMUSRÓL

csámcsogni való cinikusoknak 

 

Csalódtam maró gúnyod hatalmában,

mert kukacot találtam savanyú almádban.

Hiába utáltattam meg magam mindenki mással,

jött egy görény, ki vigasztalni sem által.

 

Hasztalan írtam marón fröcskölő kritikát,

elővette fiókjából az undorító humort és fifikát.

Helyben toporzékoltam a levemben (én marha),

saját utálatos testembe s lábamba belemarva.

 

Még így is akadt ki pofátlan rám mosolygott,

nem látta meg bennem a nihilista bolondot.

Cserébe menten leordítottam a hülye fejét;

 dagadt randa varangynak neveztem a nejét.

 

Most már, hogy végre ismét mindenki utál,

fejemen a korona egy szarkasztikus hamutál,

benne néhány cinizmusból itt maradt csikkel,

végre a mindenható ismét csak reám pikkel.

 

És tenmagad, ki e verset most nekem írtad,

vigyorogj csak: savanyú pofám úgysem bírtad.

 

(Budatétény 2019/2013)