AGYMENÉSEIM №3

M. Laurens

AGYMENÉSEIM №3

 

  Nehéz nyelv ez a Magyar, és bizony-bizony a fundamentuma lehet olykor,

a hülyeségek tömegének. Mert hát, nem mindegy, hogy ajándék az arany

karóra, vagy éppenséggel a varjú száll a karóra, netán pont arra a karóra,

ahová felhúzzák az ipséket miután eltélik lázítás miatt. Mert hát nem sokan

vágynak effajta karónyelésre mostanság. Mondhatnánk úgy is, hogy nem

kívánatos az ilyesféle karizma. Még akkor sem, ha sokan úgy vélik ettől

férfiasabbá válik a kar-izma. Toll a fülükbe az ilyen kárörvendő figuráknak,

had tollasodjanak meg a semmiből, amit firkálnak azzal az íróknak való tollal.

Nekik való lenne az igazi tollfosztás, felkiáltójellel!  Mert-hát fura nyelv a miénk.

Vegyük példának okáért a felkiáltó jelet. Mekkora hülyeség az, hogy lekiáltójel

nem létezik a magyarban. Mondjuk, lekiáltanánk az asszonynak a hatodikról,

hogy el ne felejtse a sört az ebédhez. A sör szó után ott állhatna a lekiáltó jel,

amiből tudná, hogy nem a felettünk lakónak (hetedik emelet) kiabáltam fel,

hogy jöjjön le. Azon túl, ha lenne lekiáltó jel, a kútba is tudnék kajabálni írásillag!

Másrészt a Magyar nyelv lenne az első, aki bevezetné a „lekiáltó” jelet.

Történelmet írhatnánk, a sok oktalan leszólás után, a lekiáltó jelünkkel.

Budatétény 2026. január 22.