A HÓEMBER HALÁLA ( Az elfeledettekért )

M.Laurens 

A HÓEMBER HALÁLA

( Az elfeledettekért )

Szeretetben született egy boldog,

tisztalelkű, s hófehér világba,

hófehér álomként kezdte létét,

hó pihékből, Hóemberré válva.

 Kis kezek bábáskodtak körötte,

Őt paskolva boldog kacagással,

a szánkózó domb apraja nagyja,

szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra 

mégse legyen holmi tömpe krumpli,

faragtak rá két apró kis likat,

hogy megfázva:  ki is tudja fújni.

 Fazék kalapot fejére húzva,

vesszőseprő lett a harci dárda,

két szép szénfekete szemet kapott,

hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,

szülőhelyén emelt fővel állva,

esténként a kerek holdat leste,

és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.

Telnek a napok, hetek, hónapok, 

foltokban látszanak a fűcsomók,

és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,

múlóban van hófehér világa,

hol egykor álomként kezdte létét,

hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára, 

s cseppje lecsorog talpáig érve,

sajgó hó-gerince halkan roppan,

kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,

csendes a környék, nem járja senki,

és a dombtető hó-szülte őrét,

lassacskán mindenki elfelejti…

Hóvirág nyílik a domboldalon,

friss tavaszi napsugárra várva,

immár senkit sem érdekel többé,

egy elárvult Hóember halála.

( Pest-Buda 2013. február 26. ) 

"Minden felszín alatt mélységek rejtőznek !"

( szerző )