Terék Anna: külFÖLD

Terék Anna: külFÖLD

a Puskinban sírtam először pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülő
másik hat ember.
hosszú könnyeim lecsúsztak arcomon,
a nyakamon végig egészen a dekoltázsomba.
már sírva kértem a jegyet, a kasszánál a nő nem nézett a szemembe,
s ennek először végre örültem,
mert akkor még kerestem a tekinteteket pesten.

szerettem volna, ha bárki megkérdi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy rájöjjek:
itt még vendég sem vagyok,
hanem csak társadalmi probléma
vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka.
s egy problémának jobb, ha
nincsenek könnyei, szemei.
tűrni kell. (?/!)

a villamoson, ha kanyarodik vagy
ha finoman fékez, itt nem simulnak
a nőkhöz a férfiak, nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.
pesten nem nézik a férfiak a nőket,
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nők nem tudnák,
mintha a nőket nem is kéne nézni,
s csak a munkások füttyentenek kötelességből a nők után. 
pesten furcsák a férfiak, és
furcsák a nők.

és én egy ideig hittem, hogy vajdasági lányként inkább vagyok érdekes,mint félelmetes.
de a magyar fiúk hátrébb léptek,
ha megmondtam, honnan jöttem,
az egyetemen azt mondták rám:
szerb vagyok.
s először vicces is volt az ötlet,
kis fölényességgel ki is
nevettem tudatlanságukat.

egyszer egy pesti fiúval beszélgettem,
ő is, mint minden pesti fiú,
színlelt intelligenciával
próbálta menteni menthetetlen sármját:
okossággal próbálta takarni
szorongós tekintetében a dühöt.
megkérdezte, milyen volt élni a háborúban,
s én meséltem neki a számomra természetes
üres polcokról,
fátlan karácsonyokról,
játékos áramszünetekről,
detonációtól remegő ablakokról.
nézett rám, hosszan, mint aki
érteni akarja az érzéseket,
s megkérdezte: te is öltél bosnyákot?

az egyetemen azt mondták,
hamisítom a papírjaimon
álló adataimat, mert annak ellenére,
hogy a nevem ékezet nélkül Terek
az útlevelemben, én mégis Teréket mondok.
nevettem:
szerbül ékezet nélkül írják, de attól én még
ékezettel vagyok, úgy ejtem.

azt mondták, rendőrt kéne hívniuk, s ne nevessek,
inkább örüljek,hogy ilyen elnézőek velem.
mellettem egy amerikai diák
kérte ki hallgatói jogviszonyát,
érdekes módon, nem fonetikusan
olvasva mondta ki a nevét,
s érdekes az is, hogy ebből nem is lett baj.

aztán sírtam én szinte mindenütt pesten: 
a Várban, a jégpályán,
a Hűvösvölgyben, a metrón,
a Libegőn, a Moszkva téren,
a Lánchídon, Zuglóban és Kőbányán
az Astoriánál esőben,
a Városligetben napsütésben.
a tekintetek mindig elsiklottak mellettem, 
ebben a városban nincsenek tekintetek,
ebből a városból nem lehet kitekinteni, 
menekülni kéne, de látni sem lehet innét
a kiutakat.

aztán lassan a hosszú könnyek egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul tekinteteket,
már nem nevetek ki „leszerbezéseket”,
megelőzendő:
nem mondom, honnan jöttem,
mert nem tudom, hová tartsak,
és hogy kihez tartozzak.
ők szeretnek választani,
lehet, én mégsem vagyok magyar?

nekem már nincs szép középzárt e betűm,
nekem kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt szerb szó és káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok „teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik, hogy szakadt jugó vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott alsóneműmet is darabonként átnézik,
rajtam már nem látszik, hogy alig van a pesti élethez pénzem, hogy dolgozni a munkanélküliségbe fogok jönni haza.
de rólam üvölt, ha testem keresztbe feszül is,
hogy máshonnan jöttem.

már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.
a lábnyomaimat a sár is visszadobja.
már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét,
már nem tudom, hány dinárba kerül
egy vekni kenyér, egy liter tej.
itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek,
és félek, ha férfiak egymást verik az utcán.

már nem az enyém a kiserdő,
a puha levélsusogás,
zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor bárhol
sós perecet venni,
hogy a városi buszokra több mint tíz percet kell várni,
hogy az épületek nem is olyan magasak,
engem itthon is bántanak,
csak egy másik akcentus miatt.

nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
már mindegy, milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretőm magyarul
mondja-e, hogy kellenék neki.
nekem már mindegy, hogy
decemberben van-e karácsony,
s hogy hanyadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak.
pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.