Klára kedvencei
VersKőváry Anett: Amikor megérted
Kőváry Anett: Amikor megérted
amikor már pontosan tudod, hogy a kávét hogyan szereted, amikor már finomnak találod a Chanel parfümödet,amikor már nem azt veszed fel, ami jól áll, hanem azt, amiben jól érzed magad, amikor nem bánod, hogy a homok a hajadba ragad,
amikor nem a ráncaidat számolod, hanem az emlékeidet, amikor már nem akarod minden áron elmondani a véleményedet,
amikor már nem ragaszkodsz az igazadhoz, de annál jobban a mai naphoz,
amikor arcpír nélkül tudod azt mondani: tévedtem, amikor már ébresztőóra nélkül kelsz fel időben,
amikor lelkifurdalás nélkül tudsz nemet mondani, amikor nem félsz néha kicsit elrontani,
amikor már tudod, melyik a te frizurád, amikor már mered vörösre rúzsozni a szád,
amikor élvezni kezded a vörösbor zamatát, amikor a tükörképed visszakacsint rád,
amikor nyugodtan kiállsz magadért, amikor jobban érdekel a meddig, mint a miért,
amikor megcsináltatod az első hitelkártyádat, amikor már nem dühít, ha valaki megvárat,
amikor készen állsz rá, hogy kutyád legyen, amikor nem a felt, hanem a fentet látod a hegyen,
amikor el mered hagyni a reggeli ágyazást, amikor megpróbálod az otthoni gyantázást,
amikor megérted a barátság lényegét, amikor nem vágyod már a megszokás kényelmét,
amikor azt tudod mondani, sajnálom, amikor nem számít, hány gyertya van a tortádon,
amikor magad elé tudsz engedni másokat a sorban, amikor nem pánikolsz már, ha valami nem úgy van,
amikor inkább utazol, mint cipőt veszel, amikor vackok helyett egészségeset eszel,
amikor mersz és tudsz is lemondani, amikor higgadtan kezdesz mindent megoldani,
amikor már nem zavar, hogy hamisan énekelsz, amikor élvezed azt is, hogy bal lábbal kelsz,
amikor túl vagy pár elrontott fogadáson, amikor már nem kattogsz szakításon,
amikor elengeded a ragaszkodást, amikor nem gond tervezni valami mást,
amikor nem hajt már a forradalmár véred, amikor tudod, hogy csak akkor lesz, ha kéred,
amikor Pilinszky verseit már máshogy olvasod, amikor kicsit azért zavar, hogy lepattant a lakkod, amikor nem félsz már a csoportos díjbeszedéstől, vagy az egyedül töltött estétől,
amikor eltévedni többé nem fáj, amikor elvarázsol a véletlen táj,
amikor majd’ negyvenévesen tanulsz meg kézen állni, amikor azt is elhiszed, hogy tudsz a vízen járni
amikor nem szégyellsz valamit nem tudni, amikor nem akarsz többé okoskodni,
amikor mosolyogsz csak, ha valaki kinevet, amikor mindennél büszkébben mondod ki a neved, amikor felvállalod minden mániádat, amikor tudod már, hogy hogy mondd el az imádat,
amikor lassan megérted az egész létezést, amikor már élével felfelé tárolod a kést,
amikor szelektíven gyűjtöd a szemetet, és nem rémiszt meg többé a szeretet,
amikor látod meghalni az anyádat, amikor hátrahagyod a szülői házat,
amikor tudod, hogy anyád már nem fog neked főzni, amikor tudod, hogy most bizony fel kell nőni, amikor a gyerekkorod egy agyonnézett VHS-en hagyod, amikor időnként bekapja a magnó a szalagot,
amikor már nem fáj, hogy mindenki elhagyott, amikor a húsodban élsz meg minden pillanatot,
amikor többé nem sietsz már sehova, amikor megérzed, hogy lelassulni maga a csoda,
amikor felfogod, hogy többé nincs mitől félned,
akkor érted majd meg, hogy te magad vagy az élet.
Hamvas Béla: Egyszer
Hamvas Béla: Egyszer
Egyszer.
Mindig csak egyszer.
Mindig először, mindig utoljára.
Nem törvényt keresni.
Szabadnak lenni.
Nem alkalmazkodni.
Elhatározni.
Nem megszokás.
A váratlan.
A kaland.
A veszély.
A kockázat.
A bátorság...
A küszöbön állni.
Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, meghalva élni.
Aki ezt elérte, szabad.
És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.
Terék Anna: külFÖLD
Terék Anna: külFÖLD
a Puskinban sírtam először pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülő
másik hat ember.
hosszú könnyeim lecsúsztak arcomon,
a nyakamon végig egészen a dekoltázsomba.
már sírva kértem a jegyet, a kasszánál a nő nem nézett a szemembe,
s ennek először végre örültem,
mert akkor még kerestem a tekinteteket pesten.
szerettem volna, ha bárki megkérdi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy rájöjjek:
itt még vendég sem vagyok,
hanem csak társadalmi probléma
vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka.
s egy problémának jobb, ha
nincsenek könnyei, szemei.
tűrni kell. (?/!)
a villamoson, ha kanyarodik vagy
ha finoman fékez, itt nem simulnak
a nőkhöz a férfiak, nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.
pesten nem nézik a férfiak a nőket,
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nők nem tudnák,
mintha a nőket nem is kéne nézni,
s csak a munkások füttyentenek kötelességből a nők után.
pesten furcsák a férfiak, és
furcsák a nők.
és én egy ideig hittem, hogy vajdasági lányként inkább vagyok érdekes,mint félelmetes.
de a magyar fiúk hátrébb léptek,
ha megmondtam, honnan jöttem,
az egyetemen azt mondták rám:
szerb vagyok.
s először vicces is volt az ötlet,
kis fölényességgel ki is
nevettem tudatlanságukat.
egyszer egy pesti fiúval beszélgettem,
ő is, mint minden pesti fiú,
színlelt intelligenciával
próbálta menteni menthetetlen sármját:
okossággal próbálta takarni
szorongós tekintetében a dühöt.
megkérdezte, milyen volt élni a háborúban,
s én meséltem neki a számomra természetes
üres polcokról,
fátlan karácsonyokról,
játékos áramszünetekről,
detonációtól remegő ablakokról.
nézett rám, hosszan, mint aki
érteni akarja az érzéseket,
s megkérdezte: te is öltél bosnyákot?
az egyetemen azt mondták,
hamisítom a papírjaimon
álló adataimat, mert annak ellenére,
hogy a nevem ékezet nélkül Terek
az útlevelemben, én mégis Teréket mondok.
nevettem:
szerbül ékezet nélkül írják, de attól én még
ékezettel vagyok, úgy ejtem.
azt mondták, rendőrt kéne hívniuk, s ne nevessek,
inkább örüljek,hogy ilyen elnézőek velem.
mellettem egy amerikai diák
kérte ki hallgatói jogviszonyát,
érdekes módon, nem fonetikusan
olvasva mondta ki a nevét,
s érdekes az is, hogy ebből nem is lett baj.
aztán sírtam én szinte mindenütt pesten:
a Várban, a jégpályán,
a Hűvösvölgyben, a metrón,
a Libegőn, a Moszkva téren,
a Lánchídon, Zuglóban és Kőbányán
az Astoriánál esőben,
a Városligetben napsütésben.
a tekintetek mindig elsiklottak mellettem,
ebben a városban nincsenek tekintetek,
ebből a városból nem lehet kitekinteni,
menekülni kéne, de látni sem lehet innét
a kiutakat.
aztán lassan a hosszú könnyek egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul tekinteteket,
már nem nevetek ki „leszerbezéseket”,
megelőzendő:
nem mondom, honnan jöttem,
mert nem tudom, hová tartsak,
és hogy kihez tartozzak.
ők szeretnek választani,
lehet, én mégsem vagyok magyar?
nekem már nincs szép középzárt e betűm,
nekem kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt szerb szó és káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok „teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik, hogy szakadt jugó vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott alsóneműmet is darabonként átnézik,
rajtam már nem látszik, hogy alig van a pesti élethez pénzem, hogy dolgozni a munkanélküliségbe fogok jönni haza.
de rólam üvölt, ha testem keresztbe feszül is,
hogy máshonnan jöttem.
már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.
a lábnyomaimat a sár is visszadobja.
már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét,
már nem tudom, hány dinárba kerül
egy vekni kenyér, egy liter tej.
itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek,
és félek, ha férfiak egymást verik az utcán.
már nem az enyém a kiserdő,
a puha levélsusogás,
zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor bárhol
sós perecet venni,
hogy a városi buszokra több mint tíz percet kell várni,
hogy az épületek nem is olyan magasak,
engem itthon is bántanak,
csak egy másik akcentus miatt.
nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
már mindegy, milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretőm magyarul
mondja-e, hogy kellenék neki.
nekem már mindegy, hogy
decemberben van-e karácsony,
s hogy hanyadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak.
pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.
Moretti Gemma : Tükör
Moretti Gemma : Tükör
Ne számolgasd az éveket,
nem lesz sem több, sem kevesebb,
ha tükröd szemed elé tartod,
ne keresd, azt a régi arcot,
- a napmosolyú, gondtalant. -
Megvívtál néhány kemény harcot.
De hallgatózzál befelé,
s ha felnézel, az ég felé,
tudsz-e még hinni, hogy az égbolt
- mely réges-régen tiszta kék volt -
lesz-e még újra égi szép?
Ha tükröd magad elé tartod,
s nem néz vissza a régi kép,
ne fájjon, hogy a gondtalan,
napmosolyú arcnak ránca van,
nem is egy-kettő. Számtalan.
Ami fontos: szemed a régi fénnyel,
barátkozzon a változó éggel,
s tudj mosolyogni, gondtalan.
Mert a lelkedben béke van.
Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte
Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!
Szabó Lőrinc fordítása