Klára kedvencei

Kőváry Anett: Amikor megérted

Hamvas Béla: Egyszer
 
Egyszer.
Mindig csak egyszer.
Mindig először, mindig utoljára.
Nem törvényt keresni.
Szabadnak lenni.
Nem alkalmazkodni.
Elhatározni.
Nem megszokás.
A váratlan.
A kaland.
A veszély.
A kockázat.
A bátorság...
A küszöbön állni.
Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, meghalva élni.
Aki ezt elérte, szabad.
És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

Sandy Stevenson: Olyannak szeretlek, amilyen vagy....
FELTÉTLEN SZERETET...

Olyannak szeretlek, amilyen vagy....
....miközben a saját stílusodat keresed,
amelynek révén kapcsolatba léphetsz a téged
körülvevő világgal. Tiszteletben tartom, hogy
szeretnéd megtanulni a leckéidet.
Tudom, hogy ez így van jól, tudom, hogy
pontosan az vagy aki lennél szeretnél,
és nem az, amit én vagy mások elvárunk.
Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom, mi a
legjobb neked, még ha időnként talán azt
hiszem is, hogy tudom. Én nem voltam ott,
ahol te.
És nem láttam a világot a te szemszögedből.
Nem tudom milyen tanulási feladatot választottál
magadnak, hogyan és kivel szeretnéd
megoldani, és mennyi időt szántál rá. Nem
a te szemeddel néztem - honnan tudhatnám
hát, hogy mire van szükséged?
Hagylak had járd az utad - nem ítélem meg
a tetteidet sem gondolatban, sem szóban.
Nem tekintem tévedésnek vagy hibának, amit
mondasz vagy teszel. Látom, hogy sokan
sokféleképpen látjuk és tapasztaljuk a
világot.
Bármikor fenntartások nélkül elfogadom
a döntéseidet.
Egyáltalán nem ítélkezem, mert ha elvitatom
a fejlődéshez való jogodat, akkor elvitatom
a sajátomat és a másokét is.
Azokét, akik más utat választanak, mint én,
amelybe talán én nem fektetnék energiát,
mégsem tagadnám meg soha a szeretetet,
amelyet Isten belém plántált, hogy árasszam
magamból az egész világba. Ahogyan téged
szeretlek, úgy fognak szeretni engem is.
Azt fogom learatni, amit elvetettem. Elismerem
a szabad döntéshez való egyetemes
jogodat, hogy a saját utadat járd, és előre
haladj vagy megpihenj, ahogy éppen jónak érzed.
Nem ítélem meg, hogy ez a lépés kicsi-e vagy
nagy, könnyű vagy nehéz, felfelé vagy lefelé vezet
hisz az úgyis csak az én nézőpontom lenne.
Lehet, hogy tétlennek látlak és ezt
értéktelennek tartanám, miközben te mégis
gyógyírt adsz a világnak, csupán azzal, hogy
létezel, Isten világosságával megáldva.
Nem láthatom meg mindig az isteni rend
nagy képét.
Az élet minden teremtményének elvitathatatlan
joga, hogy maga válassza meg saját fejlődését,
s én szeretettel vallom, hogy tied a
döntés joga a saját jövődet illetően.
Alázattal hajlok meg a felismerés előtt,
hogy az, amit én a legjobbnak tartok,
számodra nem feltétlenül helyes.
Tudom, hogy téged is vezetnek, csakúgy, mint
engem, és egy belső érzést követsz, amely
megmutatja neked az utadat.
Tudom, hogy mindannyian a magunk módján
tanuljuk meg, hogyan vihetjük vissza a
szeretetet és a bölcsességet a nagy egészbe.
Tudom, hogy ha valami csak egyféleképpen
lehetne, arra csak egyetlenegy embernek lenne szüksége.
Én nem csak olyankor akarlak szeretni,
amikor úgy viselkedsz, ahogyan szeretném,
és ugyanabban hiszel, amiben én.
Szerető szolgálattal töltöm az életem, s azon vagyok,
hogy a lehető legjobb lehessek. Minden nappal egy kicsit
jobban értem az isteni valóság tökéletességét és
egyre boldogabb vagyok a feltétlen szeretet derűjében.

Egy idős orvos tanácsai

1. Epéd hogyha beteg, egyél bőven retket,
Sót ám ne tégy rája, attól kínok lesznek.
Szálkán kórház is van, kérj ott epekövet,
Reszelj retket és azt e reszelékbe lökjed.
Meglátod, azt reggel, sohasem találod,
Föloldó hatását szájtátva csodálod.

2. Ugyan e baj ellen ott van a bojtorján,
Teaként iszogasd, pisiled momentán.

3. Vészes vérszegénység, idegbaj forrása,
Tízezer közül sincs kettő gyógyulása.
Rendelnek sok arzént, ferrumot és másat,
Csak csalángyökér az, amit ki nem ásnak.
Theaként használják, piros borban főzve,
Négy ujjod közt mit fogsz egy literre töve.
Ha ágyban feküdtél, bizton felkelsz tőle,
Öt-hat hétig használd, megmondom előre.

4. Ó, hányan szenvednek savtúltengésben,
Küszködnek, vinnyognak, mint kutya a présben.
Gumicsövet nyelnek, kapnak pezsgőt bőven,
A krumpli gyógyítja, sülve a sütőben.
Használd szivacs gyanánt, beled tiszta tőle,
“Krumplipüre” nem jó, vízben van az főzve.
Amit magyarázok, jól eszedbe vegyed,
Mert a savtól sebes a gyomrod és a beled.
Gyomrodat felmarja, fekély lesz a neve,
Nem emészthet attól senkinek a bele.
Beleknek bolyhait vakolattal vonja,
Ehetsz bár táplálót, ki lesz veled tolva.
Annyira elgyengülsz, lesüllyed a gyomrod,
Napról napra gyengülsz, koporsó a gondod.

5. Ha sebek martak fel, fekélyes lett gyomrod,
Sültkrumplin olajjal lehet csak gyógyulnod.
Hentes kézre kerülsz, ha elhanyagolod,
Öt-hat sült krumpliból, ha a bélt kinyomod.
Ennyit fogyasztván, a többit olajozd.
Sebed a sült krumpli mentesíti savtól,
Szigetelő fedőt kap az az olajtól.
Bajod így ápolva, meggyógyul majd sebed,
Ez sivár életben még örömed lehet.

6. Biz az élet sokszor úgy jár, mint a kártya,
Megesik, hogy meghűl olykor a mellhártya.
Kaphatod szárazon, esetleg vizesen,
Szaladsz az orvoshoz, csapolni vitessen.
Cirokseprő magját kifőzni teának,
Egészséget szerez hamar az magának.
Tetős evőkanál kerül egy literre,
Kaphatsz cirokmagot pénzért vagy hitelre.
Ne öntsd ki az ágyát, csináld nyakra-főre,
Egy főzéssel a mag nincsen még kifőzve.
Vért is kapsz biz ettől, meg is hízol tőle,
Öt-hat hét alatt már piros arcod bőre.
Idd reggel mint teát, egész nap mint vizet,
Ha ezt mind betartod, élted soká viszed.

7. Betyár ez az élet, sokszor idegre megy,
Ó, mennyi embernek épp a gyomrára megy.
Egyszerű tünete: rebeg gyomra szája,
Hinnéd, hogy egy lepke húzódott alája.
Mindenre dühödt vagy, szemed mint a vadnak,
Szikráznak, ha nézel, gubóid dagadnak.
Félni lehet tőled, bármi szelíd voltál,
Azt is marod most már, kinek udvaroltál.
Pokol ez az élet, családodé sem más,
Testvér, az élet cseppet sem pompás.
Szaladsz tudósokhoz, vizsgálgatnak egyre,
Próbareggeliznek, kérdnek tőről hegyre.
Egy sem leli bajod, dúlnak a tünetek,
Fizethetsz százasból akár egy türetet.
Bajod egyre mélyül, Kalló felé sietsz,
Már előbb megírtam, gyomoridegbaj ez.
Főzess csak puliszkát, szárazon, tengeriből,
Vondd ki gyakran magad szokott környezetedből.
Környezetváltozás csillapítja dühöd,
A puliszka gyógyít, ha este-reggel gyűröd.
Sok az arzén benne, szaporítja véred,
Hízni fogsz hetenként, jó ha magad méred.

8. Életed ha megnyúlt tisztes öreg korban,
Bár fiatalon is bekerülsz a sorba.
Gyakran szédül fejed, bizonytalan lépted,
Panaszolja ajkad : “oly gyakran szédülök,
Ingadozó léptem, jó, ha székre ülök.”
Sűrű lett a véred, gyönge a folyása,
Egyensúly idegnek nincsen locsolása.
Kenetlen szekérnek nyikorog kerekje,
Száraz az agyad is, így jutsz szédületre,
Öreg ereidben vérkavicsok lesznek,
Itt az orvossága, attól széjjel esnek.
Egyél körtét, aszaltat vagy nyerset,
Biztos egyensúlyod hamar visszanyerted,
Hegyek szelíd alján termett elég “dicske”
Aszalva megkapod, forrázd kicsi vízben.
Vagy vagdald apróra, ha nem lenne fogad,
Ne búsulj öregem, csak szómat megfogadd.
Nem számít, hogy ősz vagy, csak fekszel az ágyon
Vidám ifjon mégy még ezen a nyáron.
Szerencsés lennél ám, ha téli körtéd lenne,
Mert így betegséged a pokolba menne.
Bár mindent ő szedne nem néznek az égre,
Receptet ír a doktor, tégelyből vagy hármat,
Találgatva szépen, hátha ez használhat.
Ha ez nem használna, van még recept bőven,
Ha meghalt, van paraszt, szed az a jövőben.

9. Nincs szív a mellkasban, más van a böndőben,
Levél végeztével ötlött az eszembe,
Hány szegény embernek fájdalmas élete,
Sosem volt zarándok, nem vágyott Rómába,
Eltorzul a képe, szenved reumában.
Küldik az orvosok Pöstyén, Szoboszlóra,
Bár tarisznyájában nincsen aranyóra.
Aki okos fickó, agyalágya benő,
Tudja, hogy gyógyszer bármifajta fenyő…
Kínok ellen adok jó tanácsot,
Faragj a fenyőből sok apró forgácsot.
Most járt erre Jézus fenyőfa ünnepén,
Találsz fenyőt bőven udvarok szemetjén.
Főzd azt levelestől, szikánccsal keverve,
Fürödj a levében, bajod le van verve.
Főzetét ki ne öntsd, adj hozzá forgácsot,
Új főzetet bővítsd, eljárod a Dájcsot.
Ám tíz percen túl már vízzel mosd arcod,
Oly erős, e főzet szüli ájulásod.
Ha fán mankón jártál, eldobod azt tőle,
Ne félj, nincs reumád, szabadultál tőle,

10. Új szer jut eszembe, gyulladás a neve.
Nyelés kínos tőle, mandulád van tele,
Fulladás környékez, hangod csak suttogás,
Forró bugát forrázz, csitul a gyulladás.
Nyomd ki azt egy fedőn, szabj szennyes kendőre,
Forrón váltogatva torkodra jön tőle.
Ha kezdetén teszed, egy nap szabadultál,
Ha dagadtan teszed, ne félj, meg nem fojt ám.
Egy kettő kifakad, áldod istenedet,
Hogy hyperol helyett bugát juttat neked.
Kitűnő hatású idült állapotban,
Forró céklalével mint állód gurgulgatva.

11. Szörnyű betegség még s örök az Isiász.
Ellene, testvér, tudod mit csinálsz?
Savanyú káposztát melegíts magadra,
Huszonnégy órán át feküdj jól dunsztolva.
Elhagyod az ágyat, nem szenvedsz a sírig,
Áldod Istent, s kapod ami éppen illik.

Terék Anna: külFÖLD

a Puskinban sírtam először pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülő
másik hat ember.
hosszú könnyeim lecsúsztak arcomon,
a nyakamon végig egészen a dekoltázsomba.
már sírva kértem a jegyet, a kasszánál a nő nem nézett a szemembe,
s ennek először végre örültem,
mert akkor még kerestem a tekinteteket pesten.

szerettem volna, ha bárki megkérdi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy rájöjjek:
itt még vendég sem vagyok,
hanem csak társadalmi probléma
vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka.
s egy problémának jobb, ha
nincsenek könnyei, szemei.
tűrni kell. (?/!)

a villamoson, ha kanyarodik vagy
ha finoman fékez, itt nem simulnak
a nőkhöz a férfiak, nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.
pesten nem nézik a férfiak a nőket,
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nők nem tudnák,
mintha a nőket nem is kéne nézni,
s csak a munkások füttyentenek kötelességből a nők után. 
pesten furcsák a férfiak, és
furcsák a nők.

és én egy ideig hittem, hogy vajdasági lányként inkább vagyok érdekes,mint félelmetes.
de a magyar fiúk hátrébb léptek,
ha megmondtam, honnan jöttem,
az egyetemen azt mondták rám:
szerb vagyok.
s először vicces is volt az ötlet,
kis fölényességgel ki is
nevettem tudatlanságukat.

egyszer egy pesti fiúval beszélgettem,
ő is, mint minden pesti fiú,
színlelt intelligenciával
próbálta menteni menthetetlen sármját:
okossággal próbálta takarni
szorongós tekintetében a dühöt.
megkérdezte, milyen volt élni a háborúban,
s én meséltem neki a számomra természetes
üres polcokról,
fátlan karácsonyokról,
játékos áramszünetekről,
detonációtól remegő ablakokról.
nézett rám, hosszan, mint aki
érteni akarja az érzéseket,
s megkérdezte: te is öltél bosnyákot?

az egyetemen azt mondták,
hamisítom a papírjaimon
álló adataimat, mert annak ellenére,
hogy a nevem ékezet nélkül Terek
az útlevelemben, én mégis Teréket mondok.
nevettem:
szerbül ékezet nélkül írják, de attól én még
ékezettel vagyok, úgy ejtem.

azt mondták, rendőrt kéne hívniuk, s ne nevessek,
inkább örüljek,hogy ilyen elnézőek velem.
mellettem egy amerikai diák
kérte ki hallgatói jogviszonyát,
érdekes módon, nem fonetikusan
olvasva mondta ki a nevét,
s érdekes az is, hogy ebből nem is lett baj.

aztán sírtam én szinte mindenütt pesten: 
a Várban, a jégpályán,
a Hűvösvölgyben, a metrón,
a Libegőn, a Moszkva téren,
a Lánchídon, Zuglóban és Kőbányán
az Astoriánál esőben,
a Városligetben napsütésben.
a tekintetek mindig elsiklottak mellettem, 
ebben a városban nincsenek tekintetek,
ebből a városból nem lehet kitekinteni, 
menekülni kéne, de látni sem lehet innét
a kiutakat.

aztán lassan a hosszú könnyek egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul tekinteteket,
már nem nevetek ki „leszerbezéseket”,
megelőzendő:
nem mondom, honnan jöttem,
mert nem tudom, hová tartsak,
és hogy kihez tartozzak.
ők szeretnek választani,
lehet, én mégsem vagyok magyar?

nekem már nincs szép középzárt e betűm,
nekem kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt szerb szó és káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok „teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik, hogy szakadt jugó vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott alsóneműmet is darabonként átnézik,
rajtam már nem látszik, hogy alig van a pesti élethez pénzem, hogy dolgozni a munkanélküliségbe fogok jönni haza.
de rólam üvölt, ha testem keresztbe feszül is,
hogy máshonnan jöttem.

már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.
a lábnyomaimat a sár is visszadobja.
már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét,
már nem tudom, hány dinárba kerül
egy vekni kenyér, egy liter tej.
itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek,
és félek, ha férfiak egymást verik az utcán.

már nem az enyém a kiserdő,
a puha levélsusogás,
zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor bárhol
sós perecet venni,
hogy a városi buszokra több mint tíz percet kell várni,
hogy az épületek nem is olyan magasak,
engem itthon is bántanak,
csak egy másik akcentus miatt.

nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
már mindegy, milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretőm magyarul
mondja-e, hogy kellenék neki.
nekem már mindegy, hogy
decemberben van-e karácsony,
s hogy hanyadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak.
pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.