A nevető baba

Gyerekkori játszótársamnak volt egy különleges babája, ha ráütöttek, jó erősen, akkor elkezdett kacagni, hosszan gyöngyözően, öröm volt hallgatni. Mennyire vágytam egy ilyen babára! Szinte biztos voltam benne, hogy egyszer majd nekem is lesz. Játszótársam mindig elővette a kedvemért a babát, és rácsapott, hogy kacagjon. Már ezért is szerettünk hozzá járni, de barátkoztunk mi bárkivel, aki az utcában lakott, mert imádtunk játszani. A nevető babás lány azonban nem mindig fogadott szívesen. Egyszer egy olyan gyöngy volt a nyakamban, amit anyukám fűzött köszmétéből. Nagyon nem tetszett neki. Éppen köszmétét evett a bokorról egy másik gyerekkel, de nekem nem engedte meg, hogy szedjek.

 -Ott a tied! - Kiáltotta, és dühösen mart bele a nyakláncomba. A zsinór elszakadt, a gyöngyköszméték szétgurultak. 
A barátságunk azonban nem szakadt meg, már a nevető baba miatt sem.
Óvodába is együtt jártunk, de mindig kiszámíthatatlan volt. Egyszer azt hazudta otthon, hogy mi ketten, az öcsémmel megvertük. Pedig ő taszigált minket és ütött meg a táskájával. Az anyukája másnap feljött az óvodába. Kint a folyosón öltözködtünk. Ő is öltöztette a leánykáját, aki úgy ült ott, mint egy ártatlan kisbaba. A néni kedvesen, szelíd hangon oktatott engem. 
-Nem szabad verekedni, az nem szép dolog.
Nem értettem miért mondja ezt nekem. Esélyem se volt arra, hogy tisztázódjon a dolog. Az óvónéni, aki amúgy nagyon utált engem, most behívott, az öcsémmel együtt, megfogta a két kezünket, és ütötte, ahogy bírta. Tudtam, hogy engem nem szeret, de legalább az öcsémet ne bántotta volna, hiszen még csak hároméves volt. Sírtunk, mind a ketten, mert csak a játékbabák tudnak nevetni, ha megütik őket.
A játszótársamnak megbocsájtottam, továbbra is jártunk hozzá, bújócskáztunk, fogócskáztunk, és hallgattuk a baba gyöngyöző nevetését.
Csak az óvónéninek nem bocsájtottam meg. Az sem adott elégtételt, hogy roskatag öregasszony lett belőle, évek múlva, és azóta már az ördög is elvitte. Utólag hiába áll bosszút a sors, a bűneinkért, jobb lenne azokat el sem követni.
Ha tehetném, most, meglett emberként állnék oda, az akkori óvónő elé, és megragadnám a gonosz kezét, és megcsavarnám az ujjait. És megkérdezném tőle, mégis hogy képzeled ezt, hogy megütsz egy háromévest? Megértél már negyven, vagy ötven telet, annyi mindent láthattál az életben, olvashattál, tanulhattál, és csak ennyire jutottál? 
De nem, azt hiszem szóra se méltatnám, inkább kézen fognám azt a két gyermeket, és elvinném őket egy másik, jobb világba, ha tudnám, hogy az merre van.