Tévúton?

Végül, valahogy

 

Cementpor pereg aszott ajkaimról.

Fogatlan szó mészfehér nyelvemről.

Fejemről az ősz, akár a korai hó,

másnapba tűnik el. Szememből

 

neonzöld hályog csepeg számnál partot

érve. Nyelem epém, mint méz-nedűt

s gyomromban a sav szétmarja arcod,

mint önnönmagam tegnapelőtt. Jót derül

 

rajtam az ifjú idő - belőlem fiatalodott.

Húszasokat dobott szemgödreimbe,

majd csendesen mögém lépett, átfogott

és elvitt messze, messze innen…

 

Végül, valahogy mégis itt vagyok.

Cementpor pereg le aszott ajkamon.

A szodomai szökevény

 

Elmegyek

- Mit megyek, szaladok! –

Kényszerű választás

biz’ az én kalpagom.

Én a kötél azon végén álltam

ahol az minden este csuklóba száradt.

Nem a hit, a kényszer vitt az útra.

E dög levét iszom újra meg újra.

Haraptam kötelem törött fogaimmal,

vért nyeltem nyelvemen és soraimmal

ördöggé váltam.

Köveztem utat, amíg mások engem

s láttam testvérem le(b)omlani

az úr előtt.

Ültem trónon, feküdtem szennyben

ha elhagyott aznap minden erőm.

Minek visszanézni a múltba?

Anélkül is sószobor vagyok.

Úgy ahogy te is lettél

mikor döntöttél, döntöttem: elhagyom

városom.

És most elmegyek

- Mit megyek, szaladok! –

Csak én magam.

S bár a kereszt széttört vállamon,

kiszáradt fák sikoltanak

éhes szekercék alatt.

 

2011. május 23.

 

hétfő 10:08

míg nyáladat a Kéj…

 

ajtón át szűrődnek

félreérthetetlen zajok

testnedv illatoktól forr a levegő

lesütött szemmel

mindent hátrahagyok

de mégsem szállok lebegőn

súlyok húznak vissza

bosszúm kifent éle

míg nyáladat a Kéj issza

addig szám a véred

úton

 

követ törtem egész életemben

utat építettem  végtelenbe

rája léptünk mindaketten

félreléptünk mindaketten

mentem tovább amíg bírtam

magányomban sírtam-ríttam

óvó kéz után törten kutattam

óvó kéz után törve kutattam

 

ma is töröm zúzom a köveket

megyek előre rozsdás szögeken

véres lábnyomod követtem

véres lábnyomod mögöttem

megyek tovább amíg bírok

jobbról balról ásott sírok

keserédesen intek felétek

keserédesen hintek felétek

tőlem és a megszokástól

 

„és lehet, hogy az úton majd egyedül megyek,
csúfos véget ér történetem”

 

…és mennyi sarat felhordtam már

könnyel áztatott porból

s rúgtam magam elé vagy félre

szándék hiánya által megszokásból

s mennyi mindent tapostam el

fosztottam létet istentől világtól

 

tüdőmet kiköpve zihálok

s törlöm verejtékem beléd

- megint elhagytam egy mérföldkövet

már csak te vagy aki ért

már csak te vagy aki fél tőlem

aki fél tőlem és a megszokástól…

 

2011. március 16.

 

szerda 6:08

 

Az idézet: Nagy Feró