Lunearina Goddess

Novella
Lunearina•  2022. május 30. 23:23

Második szárnycsapás

   Az álom itt ért véget. Bámulom a kopott falakat. Tudom hol vagy, azt is, hogy jól, talán már nem is ostoba magányban, mint egykor. - szürkeséget látok. Elhagyott gyárakat és éhező embereket látok, kiapadt forrásokat, összedőlt hegyeket látok, élettelen Földet és bolygókat látok. Mi volt ez a pusztító fuvallat, a halálénál százszorta perzselőbb? Miért múlt el mindenhol az élet?
   A várakozás a félelmek és a remény-allegóriája csak hamis illúzióba kalauzolta utazóját, aki most kiporolja varázsszőnyegét, hogy újra útra kelhessen az álmok útvesztőin, mielőtt fölébredne zord téli álmából.
   Csengők szólnak, apró karácsonyi harangok és gyertya gyúl, melegség árad. A mérhetetlen szeretet és törődés szikrái sziporkázva borítanak be mindent körülöttem. - újra itthon vagyok, talán most sikerülni fog a küldetés! Sikerülnie kell!
   Még hallom a csilingelést, még látom az árnyak játékát. Friss levegőt érzek, gyönyörű zöld pázsit és virágok vesznek körül, rengeteg itt a madár! Jé amott egy csobogó! Milyen bársonyos és langyos a vize, színe a csodálatos türkizé. Mellette erdő fenyőfákkal és egy kicsiny pagoda tűnik ki a hatalmas tűrengeteg közül.
   Már messziről integetsz és édes csókot lehelsz a levegőbe, amit fecskék szárnyán küldesz el hozzám. Útnak indulok hát, de az út egyre csak nő és nő, sosem akar véget érni. Rengeteg itt a fa és már sötétedik is. Fázom, de melegen tart a gondolat, hogy viszontláthatlak. Lassan álom száll a ropogó tűz mellett szemeimre és andalító énekeddel füleimben alszom el, gyönyörű kék tekinteted előttem lebeg. Álmomat vigyázod féltően.

   Az út feléd a fénybe vezet!

Jaj de merre a ház? Hol ébredtem fel, merről intettél felém s honnan fújja csókjaidat a szél?

Lunearina•  2022. május 30. 23:22

Első szárnycsapás

   Kék és meglehetősen hideg fény szűrődött be a szobába. A félhomályban megannyi apró női kacaj visszhangzott a füleimben, olyan távolinak tűntek, mint azok az piciny színváltós csillagok a horizonton túl. Magam voltam, de éreztem közeledésük fokozatosan melegíti föl azt a szívet, amely a lassan feledésbe merülő emlékek foszlányaitól dermedt jéggé bennem.
A boldogság lehet már túl sokáig váratott magára és azok a szemek melyekre barázdát vájt az egykori öröm, mozdulatlanok maradtak.
   A remény hullámai fájóan ostoroztak és viháncolóan csaptak vissza abba az ürességbe amiből megfogantak. Tudtam biztonságban vagyok, de olyan érzés kíséretében, mint egy rabé, kit a végső senyvedésre ítéltek emberi bűnei és gyarlóságai miatt. Tudtam, hogy ki kell szabadulnom ebből az állandóan szűkülő kelepcéből, ami még csak megnyomorít, viszont később az idővel barátságot köt és együttes erővel törik össze az utolsó emberi csontot is.
   Igen, önzően sóvárgok arra a szabadságra, amely újra a kezdetektől épít fel egy külvilágtól teljes mértékben elhatárolt belső mennyországot, illetve a kibontakozás lehetőségét.
A vasat újra tűzbe tartom, szikrái mellettem cikáznak és mindegyikben ott lapul egy jókívánságom annak a számára, aki e lángokért felelős.

   Vajon hol kereszteződnek ismét útjaink, talán a végtelenben? - a mi végtelenünkben...

Áldott legyen az a perc, amikor újra együtt ülünk le az élet rögös színpadán és egymás szemébe nézve nevetünk a kopár múlt felelőtlen döntésein, hibáin és félrecsúszott szenvedélyein.