Lucy blogja

Fekete a felhő, mi felettem lebeg,

az én szívem oly sötét a tiédhez.

Csak annak nyíltam meg, ki igazán törődött velem,

romok közt lépkedtem, bánatomba merülve.

Nincs, ki úgy bánna velem, mint te.

Sötét hely, bús város, te nem voltál velem,

te hűséges barátom.

Százszor hibáztam, te mindig elnézted.

Csak én nem.

Közös utunkat a halálod változtatta meg,

egyedül maradtam a Földön nélküled.

Sokan bántottak, s te mindig ott voltál:

védtél, óvtál, szerettél.

Emlékszel még, mielőtt itt hagytál engemet?

Fogtad a kezem, nevettél a rosszkor is,

amikor nem voltak még oly rövidek a nappalok.

S oly sötét. A világ elfordul tőlem.

Cserben hagyott mindenki, a sort a rendszer

vezette. Cserbenhagyott több száz embert,

mikor terroristának mondta azokat,

kiket magára hagyott a hatóság.

A bántalmazókkal nem törődtek, így az áldozatok

viszonozták a szenvedést kínzóiknak.

Mikor a halálsoron kellene ülniük a bűnösöknek,

de a törvény nem teszi, ők végeztek bántalmazójukkal.

A rendőrség őket körözi, miközben csak

visszaadták a támadóiknak a fájdalmat.

Vicces… mert a Had is ezt teszi.

Csak nekünk a rendszerben van engedélyünk, rangunk,

s politikai okokból bevinni sem mernének minket.

Egyedül vagyok, s szívem kalapál,

elvesztettem a családomat rég a múltban,

s a társamat is, ki bennem tartotta az élet reményét.

Meghalt kutyám s lovam is. Egyetlen családtagom sincs.

Árva vagyok, magányos farkasnak születtem.

Itt volt az idő, hogy megtegyem, ami már rég kellett:

meglátogattam szeretteim sírhalmát.

Régi gyertya, régi élet. Régi boldogság, ami ma nincs.

E napon halt meg a barátnőm, Cathy.

Az utolsó emlékem, hogy veszekedtünk a Királyi Had

sorsáról. Fel akarta oszlatni, mert féltette katonáit.

Egy utolsó szó, egy utolsó végső búcsú –

ez volt tőle mindenem.

Sokan hittek engem egy ócska dallamnak.

Fekete volt a felhő, mi felettem lebegett,

az én szívem oly sötét volt a tiédhez.

Csak annak nyíltam meg, ki igazán szeretett engemet.