Horse hat Akadémia: Lucy ... 5 fejezet részlet:

A zene utáni napok éjszakái meglepően csöndesek voltak. Nem jelent meg a szörny se. Nem volt sötét, csak a csillagos ég. Örökre meg tudtam volna szokni. Az első látogatás végén neki is lett látomása a múltba. Vele együtt láttam azt, amit ő, csak ő nem tudta. Végre rájöttem, hogy honnan ismerős az illata. Cathy barátnője, egyben katonai társa volt. A lova az én húgom, Dragon. Szerettem vele járőrözni, mert a szabadban voltunk és biztonságban. Visszagondolva, ez a hit nem volt valós. Minden nap robbant egy bomba, és egyre közelebb. Mindig oda kellett mennünk, hiába szörnyű is volt a holttestek látványa. Amikor végre vége volt a háborúnak, versenyeztünk. Imádtam azt az időszakot. De valami megváltozott egyik napról a másikra. Nem én, se Lucy, se Dragon nem változtunk, csak Cathy. Elvitt az istállóból, és sose vitt vissza. Az arca sápadt volt, és mindenhol seb volt rajta. Nem aludt egy szemhunyásnyit se. Félt, sőt rettegett valamitől. A sötéttől, a szörnytől. Elvitt egy üres raktárba. Remegett a félelemtől és a kimerültségtől. És ott történt oly csúf éj. Megjelent a szörny és bántotta Cathyt, majd tüzet gyújtott. Engemet mikor a szörny megtámadta őt harcolt ellene. De amikor látta, hogy nincs több ideje e világon, elküldött. Megjelentek a katonák. Elvettek Cathytől, majd Dánieltől, onnan pedig vissza a biztonságos istállóba. Azóta nem láttam Cathyt. Mivel nem engedtem senkit a hátamra, mert hű voltam az én szeretett gazdámhoz, feladták a reményt bennem. Egy nap elengedtek mindörökké. Cathy alatta szolgáló katonája, a szabadulásom napján engedte, hogy egy utolsó kört sétáljak az én szeretett húgommal. Nem volt rajtunk lovas, se felszerelés. A szokásos útvonalon mentünk, majd onnan vissza. Mikor visszaérkeztünk, minden katona szemében könny volt. Tisztelegtek. Nekünk. Mikor elvágtáztunk a bázisból a katonák sorfalat álltak nekünk.  Mikor az erdőhöz értünk elváltak az útjaink, de sose felejtjük egymást és a gazdáinkal szerzett csodás emlékeket. Amikor már rég messze jártam, egyre hidegebbnek éreztem a levegőt, pedig mindig napsütötte helyen bokrásztam. De egyre ritkábban láttam a Napot. Az éj és a nappal már rég összefolyt. A fülem zúgott megállás nélkül. Olykor bombát vagy esőt és mennydörgést hallottam, de vonyítás is volt bőven. De ez volt a baj. Nem láttam őket, csak hallottam. Megkergültem. Egyszer majdnem elgázolt egy kamion. Amikor már belenyugodtam a sorsomba, megjelentek a Vonyítók. Bántottak. Izzó vassal, nyelvszíjjal, ostorral, néha a fegyverükkel, de sose öltek meg. Egy nap a fiú akiből férfi lett, egy repülővel számomra ismeretlen be vitt. Egy iskola területére vitt onan be az erdőben lévő titkos tisztásra a karámba. Az hitte hogy ennyi kínzásom után feladom a szökés de ez nem így volt. Már azon az éjszakán elszöktem onnan. Nagyobb volt az erdő, mint hittem. Napok óta, hetekre nőtt a kószálásom ideje. Egy idő múlva már nem számoltam, csak a kijutásomon törtem a fejem.

Egyik nap rengeteg különféle hang szűrődött az erdőbe. Az erdő szélén pásztázva néztem őket, mikor meguntam, beljebb mentem egy kis tisztásra. Másnap kora reggel hegedűszóra ébredtem. A hang felé mentem. Egy lány hegedült. Remekül játszotta a darabot. Olyan volt, mintha hallottam volna mástól is. De akkor még nem tudtam.