A valós hátér, sztori

Sokszor kaptam már a kérdést diáktársaimtól: Miért írsz? Hiszen nem vagy még felnőtt.

De Mary Shelley, J. K. Rowling vagy Jane Austen is gyerekként kezdték. Az írás egy út, amely minden korosztály előtt nyitva áll: tanít, gyógyít, és segít feldolgozni a traumákat vagy a gyászt. Olyasmit mondhatunk ki általa, amit élőszóban sosem mernénk. Engem türelemre és bátorságra tanított. Hogy miért kell hozzá bátorság? Mert olyan sötét és bús mélységekbe nyúlok a verseimben, amikkel más szembe se merne nézni. Ez a sötétség nem véletlen: már kiskoromban arcon ütött az élet, amikor elvette tőlem a leghűségesebb barátomat, Dieselt. Ő egy hatalmas termetű, hosszú szőrű német juhász volt – egy igazi társ, aki sosem mondott le rólunk. Legyen hőség vagy szélvihar, ő a kapuban várt minket, és hűen őrizte a házat az utolsó percéig. Hiába mondják, hogy egy kutya nem tud mosolyogni, Diesel tekintete mindig ragyogott. A regényemben Lucy kutyája is ő: Diesel. Ez egy valós háttérsztori egy olyan hűségről, amit sosem felejtek el. Egy barátról, akinek kiönthetted a szívedet, mert tudtad, hogy nem árul el. Mivel az áhított 'barátok' sokszor csak addig kedvesek, amíg hasznukra vagyok, így maradt nekem az írás, és a végtelennek hitt fantáziám. Egyedül írom a könyvemet, de Diesel emléke minden soromban ott van.